Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 2. szám - Mórocz Zsolt: Hamvason innen, Hamvason túl

ban sokkal inkább hagyott nyomot politikai röpiratain, mintsem szépprózáján. De egy megszívlelendő mondatát idézzük fel. A német és angol irodalomnak- mondja Eötvös, - kevés meggyőződésesebb híve van nála, mégis úgy véli, hogy „ha a magyarnak egykor nagy írói leendnek” - amiben ő soha nem kételkedett - „azok nem a külföldi nagy példák utánzása által, hanem csak úgy fognak támadni, ha lehetőségig önállólag lépnek fel, s nem a külföld kritikai nézeteit, hanem nemzetük sajátosságait tartják szemük előtt”.

Visszatérve Hanák Tibor tételéhez, cáfolatául az egész esszéíró nemzedék (Szerb Antal, Halász Gábor, Cs. Szabó, stb.) munkássága mutatkozik, de Heidegger egy észrevétele is, miszerint más filozofálni és megint más gondolkodni. Az utóbbi kétségtelenül fárasztó terheit, ma számos posztmodem szerző könnyedén elhárította magától, és a problémát divatos filozófusok citálásával oldotta meg, a filozófia örök dicsőségére. Tagadhatatlan, hogy a gondolkodás kíván némi önálló erőfeszítést, de hát ez tette remekművé Ottlik Iskoláját, Örkény egyperceseit, Pilinszky költészetét ugyanúgy, akár Kondor - más művészi közegben született - munkáit. Hanák Tibor tézise általánosságban nem fedi a valóságot, ám igazságtartalmát érdemes alkotókra lebontva vizsgálni.

A gondolkodás iránti eredendő ellenszenv mindenképpen jellemzi a magyar irodalmi életet, különösen a kritikusok derékhadát, akik, ha nem találnak külföldi párhuzamokat egy-egy új magyar műre, előbb bambán és tanácstalanul pislognak, majd fölényesen elutasítják azt, amit nem értenek. Irodalomtörténeti példa bőségesen akad és fölrémlik Herakleitosz szamara: ő az arany helyett a kórót választotta.

Hamvas maga is számot vetett a magyar hagyománnyal, az első alkotói korszakát záró Hyperion levelekben. A második levélben (1936), amely 1943- ban látott napvilágot, olyan kíméletlenül számol le irodalmunk nagyjaival, amihez csak Németh László Kisebbségbenje fogható. Megjelenése mégsem támasztott hasonló vihart, mert az írás nem politikai, hanem tisztán irodalmi, esztétikai-filozófiai alapon állt. Hamvas ebben szakít, pontosabban: utóbb látni lehet, tágítja ki a hazai hagyományt, és állapítja meg, hogy egyetlen vállalható elődöt sem talált.

A számonkérés, az önmeghatározás, az önépítés mértékével arányos. Senkivel sem hajlandó azonosulni. Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady - mind felleng- zők. Kisfaludy Károly, Jókai életműve cukorból készült. Fáy, Arany: eltakarok. Berzsenyi, Vörösmarty, Kemény, Zrínyi befejezetlenek. Végül Bessenyei marad, kap némi kegyelmet, mert itt „rajta kívül mindenki élvező és átvevő, és mindig készet vár és készet kap, valahonnan, mindegy, iparcikket, divatot, ízlést, államformát, vallást, ezzel a hitvány állapottal szemben ő az, aki saját- fóldű szellemet akar teremteni, ő az aki utódok nemzedékével szemben az előd- az örök előd.” De Bessenyeiben mindössze a szándék becsülhető, mivel valami „minél magasabb és több, Bessenyei annál kevésbé tudja kinyögni. Amíg valami híg, addig nincs baj. Mihelyt komolyodni kezd, a forma összetörik. Ahol már minden tiszta lehetne, ott nincs más, csak érthetetlen hörgés.” Majd saját sorsát is előrevetítve mondja: a géniusz van, de a nép csinál belőle azt, amit akar. Hamvastól nem csupán a szellemi tágasságot, igényességet, az önálló gondolkodást kell átvenni a leendő tanítványainak -, mert lesznek, ha még nem is bukkantak föl, - hanem a magatartást, hogy a

102