Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11-12. szám - Karay Lajos: Kiadatlan versek (1955-1959): Vagonrakás után; Április; Futamok; Osztályidegen ballada; November, 1956; Kagyló; Ars poetica; Vers, semmiből; Özönvíz
talpraszökkent az álmából-cibáh pusztuló, sápadó levélhad, majd ernyedten, mint holt tiszavirág, libbent vissza a hulló csenden át pihenni mind. Már este félhat volt, messze járt az autó, csillagot szitált a köd, sötét lett, - aztán a nyárfasor sóhajtott egy nagyot, s vállán kendővel, fázva ballagott haza egy dúdoló parasztlány. (1958) • • Özönvíz S hogy már a láthatárnak szájáig ért a hullám s forogtak úszó erdők a víztölcsér körött, lógtunk mosott gyökéren, faháccsal átkötött deszkákon, kéve nádon vagy puffadt kecskehullán s a víz kiszívta húsunk, tizenhét napja múlván a vésznek, s vad súlyával a harsogó tömött eső lenyomta testünk: a vízfüggöny mögött láttuk a gúnyos Bárkát eltávolodni lomhán, ám húnyó értelmünk utolsó lobbanásán évezredek mögé láttunk, s a gyenge jókból tudtuk, minket teremt utódul majd a sátán. Sejtik-e ők a biztos hajón, amíg körültünk szent énekkel úsznak, hogy vélük e hajóból mi lépünk partra ismét? S nyugodtan elmerültünk. Az elrepült galamb már visszatért az ággal, mely hamvas és törékeny és zöld és illatos, a csúcs kopasz lejtőin szabad nyájam tapos s a szivárvány úgy ível, akár egy esti lágy dal. Magány és végtelenség. Uram bocsáss meg: lánggal ropog oltárom immár, szívem háládatos, mert megvédtél. De lent még az ár hulláma mos erdőt és dombtetőket, eltűnt föld, utca, házfal,
