Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11-12. szám - Mórocz Zsolt: "Hej, forradalmak, forradalmak!" (esszé)

hogy november 2-án Szántó Zoltán kért menedékjogot vezető politikusok számára, egy esetleges antikommunista pogrom esetére. Losonczy Géza özvegye** *** hasonlóan nyilatkozik, azzal a különbséggel, hogy ő, a nők és gyermekek biztonságáról beszél, akkorra, ha a körülmények megváltoznának. A puha- tolódzó tárgyalásokon - emlékszik - Szántó és Losonczy Géza vett részt. A Nagy Imre-csoport tagjai a miniszterelnökkel együtt oltalmat kaptak. Néhá- nyan - Lukács György és Vásárhelyi Miklós - különös magyarázatát adták a történteknek. Mindketten a kialvatlanságra hivatkoztak. Lukács miután kipihente magát azonnal átlátta a helyzetet: „de akkor már nem lehetett elmenni” - mondja. Vásárhelyi**** pedig így nyilatkozik: „A kormánynak ott lehetett volna maradnia a Parlamentben, különösen azok után, hogy elhangzott az a szózat, amelyben benne volt az a mondat is, hogy a kormány a helyén van. Lehetett volna választani azt a megoldást is, amit több miniszter, közöttük például Tildy és Szabó István választott vagy Kovács Béla is, hogy hazamentek, és végül az egyik alternatíva ez volt, amit a Parlamentben lévők egymás közt határoztak el, nyilván az után a beszélgetés után, hogy eleget tesznek a ju- goszlávok ajánlatának vagy meghívásának, és bemennek a követségre. Ezzel kapcsolatban a későbbi esztendők folyamán sok szemrehányás ért bennünket és úgy érzem, hogy nem is egészen alaptalanul, több szempontból: elég sajátos dolog volt az, hogy egy koalíciós kormánynak a kommunista miniszterei, a kommunista párt vezetői, azok lényegében függetlenítik magukat, elfogadják a ju- goszlávoknak ezt az ajánlatát, javaslatát, és erről csak utólag informálják a koalíciós partnereiket. Ezt én csak azzal a pánikkal tudom magyarázni és az események azzal a - bármilyen furcsán is hangzik - váratlanságával, ahogy a hajnalban felriadó embereket ott a Parlamentben érte.” (...) „A barátaim és bajtársaim pánikja iránt annyiban inkább tudok megértést tanúsítani, mert én magam is pánikba estem, és úgy cselekedtem, hogy arra utólag nem tudok se mentséget, se magyarázatot találni. Pillanatok alatt felöltöztem, és elmenekültem itthonról, gondolván, hogy ha így van ez, ahogy Donáth mondta, hát akkor nyilván úgy fog történni - a régi emlékek ébredtek fel bennem, ugye, mint március 19-én, amikor a németek bejöttek -, hogy a katonai beavatkozással egyidejűleg kezdődik meg a politikai leszámolás is, letartóztatások, elhurcolások, és esetleg még rosszabb formában...”

Az első telefonok hajnalban, jóval a Nagy Imre beszéd előtt szólaltak meg. Donáth Ferencné***** a következőket mondja: „Hajnali négy óra lehetett, amikor az első emeleti szomszédunk (...) rohant föl, hogy kelj föl, Feri telefonált, azonnal itt lesz a jugoszláv követség autójával, és nagyon gyorsan legyetek készen, öt percetek van.”

A Nagy Imre-csoport sokáig nem érezte át valódi helyzetét a Jugoszláv Követségen. Üléseket tartottak, jegyzőkönyveket készítettek, beadvány- ban****** tiltakoztak november 16-án Titonál, mert azt mondta egy rádióbeszédben, hogy „Nagy Imre megszökött.” (Ti. az események elől.)

A továbbiak ismeretesek.

** Leonyid Gibianszkij: Titóék zsákutcája. Magyar Nemzet 1996. szeptember 28.

*** Ember Judit: Menedékjog - 1956. Szabad Tér Kiadó. Bp. 1989. p.: 99.

**** Ember Judit idézett műve. p.: 135. - 138.

***** Ember Judit idézett műve. p.: 38.

****** Az MSZMP Intéző Bizottsága a Jugoszláv Követségen História. 1989. 4-5. szám. p.: 56.

1035