Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11-12. szám - Mórocz Zsolt: "Hej, forradalmak, forradalmak!" (esszé)

jelképekben és személyekben gondolkodik. Véleménye sarkos, de az ellenséget ritkán téveszti össze a baráttal. Az ötvenes években a bőrükön érezték, hogy Rákosi uralma rossz, és bíztak benne, Nagy Imréé esetleg jobb lesz. Ellenségnek tekintették az ávót, majd a támadó szovjet csapatokat. Ledöntötték a Sztálin szobrot, sok helyen leverték a vörös csillagokat. Kivágták a nemzeti lobogóból a bolsevista címert. Az elfojtott indulatok a kollektív tudattalanban gyűltek fel, amely a jelképek nyelvét beszéli Jng szerint. A szabadságharcosoknak elég eszmei alapul szolgált Petőfi és a márciusi ifjak emléke. A korabeli lapokban szépen nyomonkövethető a bolsevik, az internacionalista tudat szétesése, a szimbolikus erejű versek megjelenése, a nemzet visszatalálása önmagához, elvéthetetlen önazonosságához. (Október 26-án a Magyar Nemzet két rendkívüli kiadásában is lehozza a Szózatot; az Igazság 27-én Anép nevében-t közli; 29-én a Szabad Nép címlapján a Kossuth-címer büszkélkedik; stb...) ARákosi- rendszer elkövette azt a hibát, hogy a magyar történelem szabadságküzdelmeit önmaga forradalmi múltjaként értelmezte, és követendő mintaként állította a felnövekvő nemzedék elé. Ekkor még nem alakult ki a kádárizmusra jellemző skizoid állapot, kettős tudat, amiről a tapasztalataink ugyancsak közeliek. Akkoriban a társadalmi szerződés úgy hangzott: mi hazudunk nektek, de elvárjuk, hogy úgy tegyetek, mintha elhinnétek és hazudjátok viszont azt, amit mi elvárunk. Rákosiék hangsúlyt fektettek a hitre, a korai mozgalmak térítő lendületével és kíméletlenségével léptek fel. Az ifjúság fogékonynak mutatkozott az eszmék iránt, nyilván ezért, nem pusztán kalandvágyból harcolt annyi egyetemista, középiskolás a barrikádokon. Döntőnek azonban az bizonyult, hogy a Párt kíméletlen belső háborút viselt a lakosság ellen. A szókincs erre egyértelműen utalt: különböző frontokon folyt a küzdelem, árulók és Msök születtek, szabotázsnak minősültek tévedések. Az ötvenes években alig akadt magyar család, ahol az üldöztetést ne észlelték volna. Berecz János adatait alapul véve, a buzgó ellenség keresés során 1 136 434 ember ellen indítottak eljárást és 516 708 esetben hoztak elmarasztaló ítéletet.

Mindezt számbavéve nem csodálkozhatunk, hogy Lukács elvtárs útbaigazítása nélkül is jól elboldogultak a felkelők a Széna téren, a Corvin közben, a vidéki nagyvárosokban, bányákban, üzemekben, munkástanácsokban. Amennyiben az értelmiség kezében marad a kezdeményező szerep, legföljebb modellváltás következik be, vagy megmarad szép álomnak a reform. 1956 értelme - messze túl a teóriákon - az önfelszabadításban rejlik. Abban a közszellemben - erről Bíbó beszél amelyik egyént és közösséget túlemelt önmagán. A magyarság megpillanthatta ezekben a napokban elveszettnek hitt önmagát, erejét, nagyságát, elszántságát; a küldetését. Ezt erősítették meg benne a külföldről érkező hírek, magyar lapokban olvasható tudósítások, fordítások, majd a leveretés után Camus meleg szavai a szabadságszeretetről. A forradalom emelkedett napjai lehetőséget adtak arra, hogy a lélekből évszázados feudális zárványok szinte pillanatok alatt tűnjenek el és értelmet kapjon a demokrácia szó. A folyamat elindult. Bibót idézve: „én is egyike vagyok azoknak, akiket ez a közszellem arra indított, hogy saját magukon túl tudjanak lépni.”

Az igazi tragédia nem a leveretéssel, megtorlással következett be, hanem a hallgatás és hazugság évtizedeiben. Ez súlyosabban érintette a lakosságot az újbóli alattvalói létbe taszításnál. Sikerült a forradalom emlékét meg1030