Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Cseke Péter: A paraszti világkép visszahódított értéktartományai

ki,26 Láng Gusztáv 1969-ben arra a következtetésre jut, hogy lényegében „Tamási novellaművészete folytatódik itt más közegben, más életanyagban”. Érthető: született költő próbál a próza költőjeként is bemutatkozni. Horváth István elbeszélő művészetének eredetiségét Láng abban látja, hogy „a népi erkölcs irodalommá tudatosításával hoz új színt, gazdagabb látást prózánkba”. „Az ő világa ugyanis nem a játékos szegénység, élményeiben komorabb látomások színei lappanganak, s e színeket a harmincas évek nagy hullámával, a szociográfiai látástól tanult faluirodalommal és az osztálykonfliktusok drámájától feszített Móricz-novellákkal való találkozás csalhatta ki belőle. A Falubeliek voltak s a móriczi magaslatokat elérő Kaszások jelzi a lírából drámába, a spontán önkifjezésből a tudatos lélekrajzba fordulást. [...] A példaképektől ellesett írásmód azonban egyéni stílussá ötvöződik egyéni látásmódja tüzében. Ami sajátos Horváth Istváné ezekben a novellákban, az a faluban s a faluval együtt élő ember szemlélete. [...] A Kaszások konfliktusát nemcsak a szegény-gazdag szociológiai ellentéte élezi, hanem a munka folyamán darabokra hulló gyermekkori barátság emléke-fájdalma is. A Ha nem születtem úrnak lírájába is a lélek földhöz kötöttsége, robothoz gúzsolt fájdalma hasít bele - de ugyanakkor nem egy írásban (Falubeliek voltak, Út- marti Jóska) e rideg életforma fegyelme a kitartás, a sorsvállalás, sőt, egyfajta, a nyomorúságot megszelídítő életbölcsesség forrása lesz.”27

A költészetében is epikusán leíró, az ózdi mikrokozmosz életképeit tárgyi- as részletezéssel megidéző s annak kapcsán allegorikus-gondolati reflexiókat felvillantó Horváth István tehetségének újabb megnyilatkozási lehetőségét fedezi fel a prózaírásban. Amit kétségtelenül megkönnyíteti a Termés prózaeszménye - mint már jeleztük: az élmény hitelét, a valóság tiszteletét várják az írótól, de ugyanakkor azt is, hogy ne csak „problémái” legyenek, hanem a művészi ábrázolás hitelességével győzze meg az olvasót felismert igazságainak érvényességéről -, ami nem volt azonos az előttük járó, ugyancsak a népi írói irányzat jegyében alkotó erdélyi nemzedék felfogásával. Sokatmondó módon többségi helyzetbn a nemzetiről a társadalmira helyezte ugyanis a hangsúlyt.

A prózaírás egyébként nemcsak „valóság és arravalóság” kérdése - hogy Molter Károly találó szójátékával éljünk -, hanem az életanyagra való rálátásé, a nélkülözhetetlen távlat megtalálásáé is. Ha indulásakor költészetének a paraszti világkép „primitív totalitása” jelentette a magával hozott értékeket átrendező távlatot, nem szabad megfeledkeznünk a prózaíró Horváth István tollát mozgató szellemi erőtérről sem. Ebből a szempontból nagyon tanulságos a Meghasonlott falu című írása.28 Akik eddig a Termés 1944. tavaszi száma alapján hivatkoztak rá, azok sem ismerhették teljes terjedelmében a szerző okfejtését, mivelhogy több kulcsfontosságú részletet törölt belőle a háborús viszonyokhoz igazodó (szerkesztői ön-) cenzúra. A szerző hagyatékából előkerült kézirat alapján árnyaltabban fogalmazhatunk.

Horváth István 194 tavaszán azt „panaszolja fel”, hogy a parasztság meghasonlott önmagával, menekül paraszti mivolta elől, szűknek és tágíthatat- lannak érzi a régi falu keretét; majd kimutatja, hogy kívülről ható társadalmi okok juttatták válságba a paraszti életformát; éppen ezért a parasztság saját problémáinak a megoldására önmagában képtelen: társadalmi reformokra van szükség. A kihúzott részekben olvasható:

997