Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Cseke Péter: A paraszti világkép visszahódított értéktartományai

Az alkotói kétely szerepe a világkép átrendeződésében

Termékeny értékteremtő periódusaiban vissza-visszatérő kérdése volt Horváth Istvánnak: honnan indult és meddig jutott? Máris jeleznünk kell, hogy ezeket a periódusokat az alkotói kétely erőteljes működése, a gondolati elmélyültség, a költői világkép új távlatú átrendeződése jellemzi elsősorban. Nem véletlen tehát, hogy késői alkotói kiteljesedésének a premisszái már a negyvenes évek első felében fellelhetőek gondolkodásában.

Egyik kéziratban maradt „elmélkedése” alighanem a legtanulságosabb ebből a szempontból. Az írás címe: Vihar előtt. Keletkezésének időpontja: 1943 decembere. Első mondata: „Feltettem magamban, hogy többet nem nyúlok pennához.” Az indoklás: „Kinek írjak? Mi értelme az írásnak? Hiszen írnak már ezer esztendők óta, s az emberi lélek ma mégis önzőbb, durvább, kegyetlenebb talán, mint tízezer esztendőkkel előbb. Mi értelme van a szépnek, jónak, és mi az örök igaz? Kinek írjak? És ki vagyok én, mennyivel jobb, több másoknál, akiknek írni akarok?”

Mitha csak a Világos utáni Arany Jánost hallanék: „letészem a lantot. Nyugodjék. / Tőlem ne várjon senki dalt.”

S mert az íráskényszemek nem tud gátat rakni - Jön, jön, mint a meg- gátolhatatlan könny s a visszafojthatatlan zokogás, jön mikor nem is akarom” -, az önostorozás folytatódik tovább: „Nem gyűlölök senkit külön, de az emberiségben magamat is gyűlölöm, mert tudom, hogy a végtelennek, a makro- kozmosznak silány semmije vagyok, s mégis magamat érzem mindenekfólött valónak, mintha belőlem vetülne ki az, aminek csak parányi hányadát vagyok képes befogadni. Fajtámat, ezt az önmagával szemben utálatosan gőgös, kegyetlen, másokkal szemben öngyilkosságig türelmes fajtát, szeretem minden bűnével egyetemben. Szeretem, mint hal a vizet, mert úgy érzem, hogy rajta kívül képtelen lennék élni.” A kiküzdött felismerés - akárcsak a Gellért Sándoré ugyanebben az időben („Nagy vihar jöttekor, / Bármi legyen bére...”) -: a költő nem hallgathat.

„Azért, mert úgy vettettem ide, hogy fájjon bennem az egész világ fájdalma: a koldus nyomorúsága s a gőgös nyomorultlelkűsége, hogy érezzem ennek a nemzetnek örökös halálfélelmét és egeket megrázó élniakarását. Évszázadok tűzviharai forrasztották őseim lelkén keresztül lelkembe, sajgó sebek gyanánt lobogó, kínzó magyarságomat, és habár tudom,hogy gondolataim, melyeket [...] poapírra vetek, csak szentjánosbogárfények a mai világ pokoltüzének sziporkáival szemben, de magyarul világítanak, s írom azért, mert érzem és hiszem fanatikus hittel, hogy ha a magyar szó, a magyar gondolat elvész a többi közül, szegényebb, végtelenül szegényebb lesz az emberi világ [...] Nekem gyötrelmet, szorongást jelent magyarságom. De nem léphetek ki önmagámból. Hazám csak Erdély földje lehet.

Én sohasem csak kapni akarok nemzetemtől s az emberiségtől, hanem adni szeretnék.

A kényelem tunyaságba ringat, a jólét vakká tehet mások nyomorúságával szemben, a hatalomérzet gőg és kegyetlenségek szülőanyja, s ugyanúgy világ995