Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - P. Szabó Ernő: A természet barátai
jövő képeslapok illusztrációit tanulmányozza, hogy hamarosan maga is ilyeneket hozzon létre. Konkrét feladatot egyelőre nagybátyja hágai látképekre szóló megbízásai jelentenek. Az eredmény: a megbízás szempontjából teljes kudarc, a pálya további alakulását illetően teljes siker. A hágai és városkörnyéki részletek mellett szenvedélyesen vonzódik az emberi figurához. Lapjai tanúsága szerint rajztudása gyorsan gyarapodik, az a fajta beleérző' képesség, részvét a „megalázottak és megszomorítottak” iránt, amelyet a halászbárkát vontató lovakról szólva is kifejezett, még a mesterségbeli szempontból gyöngébb munkákat is „megemeli”. A fiatal Van Gogh rajzai megrázóan hiteles összképet adnak a perifériára szorultak, elesettek, kétkezi munkájukból élőle világából, amiből szinte logikus módon következik, hogy a felszín, az aktuális iránt érdeklődő illusztrált lapok számára a legkevésbé sem lehettek érdekesek. Annál inkább a művész következő korszaka szempontjából: véglegesen eldőlt, hogy a divatos áramlatokhoz való csapódás helyett a kísérletezés, a saját út megtalálásának gyötrő feladatát vállalja. Az út, a festészet, a fokozatosan egyre izzóbbá váló színek felé vezető út iránya három év múlva válik számára nyilvánvalóvá, amikor 1886-ban Párizsba költözik, s még inkább akkor, amikor, nem egészen kétéves párizsi tartózkodás után a dél-franciaországi Arles-ban megtalálja azt a várost, ahol színeihez a legközelebb kerülhet. A Rhone partján fekvő várostól alig száz kilométernyire van Aix-en Provence, a másik régi, történelmi emlékekben oly gazdag település. Ahogyan azonban Arles a festészet szerelmesei számára mindig is Van Gogh városa marad, dacára annak, hogy római emlékei, középkori katedrálisa is páratlan értékeket képviselnek, Aix-hez is elsősorban egyetlen ember, egy festő neve kötődik, az „aix-i remetéé”, Paul Cezanne-é, akit ugyanúgy legyőzhetetlen késztetés sarkallt a világ láthatatlan törvényei megragadására, ahogyan Monet űzte-haj szólta a megragadhatatlan pillanatot, ahogyan Van Gogh kísérelte meg önmagát fölemésztve az emberi lelket megtisztítani az izzó színeken keresztül. Három zseni, három olyan világ, amely egymást kizárni látszik, de amely valójában egymást folytatva-kiegészítve a modem festészet univerzumának határait rajzolja körül, amelyen belül valószínűleg minden elfér, a mi az utolsó száz évben megszületett. A másság és az azonosság eme paradoxonét maga az aix-i remete két mondatával szinte képletszerűen is megfogalmazhatjuk.” Az impresszionizmusból valami tartósabbat szeretnék csinálni - mondta egyszer -, olyan erőset és megbízhatót, mint a múzeumok művészete.” Más alkalommal így fogalmazott: „Megvetek minden élő festőt, kivéve Monet-t és Renoirt.” A Grand Palais látogatói - közvetlenül a nagy Corot-bemutató előtt - mintegy kétszáz mű, festmény, akvarell, rajz segítségével követhették figyelemmel, hogyan született meg a szín szerkesztő erejéből az, ami erős és megbízható, mint a múzeumok művészete. S ami persze múzeumok művészetévé vált maga is, hiszen a párizsi tárlatra a világ legjelesebb múzeumai és magán- gyűjteményei kölcsönözték féltett darabjaikat. Ilyen átfogó kiállítást éppen hatvan évvel ezelőtt rendeztek Cezanne-művekből Párizsban, életműve egy-' egy részét áttekintő szemlét azonban az utóbbi évtizedekben is láthattak a 975
