Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Pálfalvi Lajos: A test halála az okoskodás

galomban. Akik akkor olvasták, elfelejtették ezeket. Mintha kárba veszett volna a színvonalas, áldozatkész szerkesztői és fordítói munka. E késői összegzés pillanatában inkább elszalasztott lehetőségekről beszélhetek, mert ezek az eszmék nem épültek be a hamarosan szabaddá váló nyilvánosságba. A szamizdat kiadók hosszabb távon nem találták helyüket a rohamosan bővülő könyvpiacon. Bár saját hagyományaikat dokumentálni tudták néhány kiadványban, nem válhattak a korábban színvonalasan képviselt lengyel irodalom fórumaivá. Ha mindezt kiegészíthetem egy személyes megjegyzéssel, a Máshonnan Beszélőben megjelent publikációkat a legutóbbi időkig „teljes értékű” közlésnek tekintettem, de mivel be kellett látnom, hogy az említett művek gyakorlatilag ismeretlenek maradtak, most már úgy hiszem, hogy a legfontosabbakat újra ki kell adni.

Különös fajtája ez a pótcselekvésnek, mert tudom, hogy egyik fontos feladatukat már nem teljesíthetik. Anélkül, hogy igen jelentős műveket a politikai dimenziójukra akarnék redukálni, szeretném felhívni a figyelmet arra, mivel gazdagíthatták volna a kommunizmusról folytatott diszkurzust. Emlékeim szerint a magyar ellenzéki szövegek nagy részéből hiányzott a tágas és nagyvonalúan felfogott szovjetológiai kontextus. Mintha nagyon sokan a magyar belpolitika történetéből levezetett érvekkel próbálták volna magyarázni a nyolcvanas évek fejleményeit. Természetesen nagy hangsúlyt kapott ’56, ami mint egy megfogalmazhatatlan tárgyalási alap, úgymond engedményekre kényszerítette a rendszert. De közben talán háttérbe szorult a szovjet megszállás evidenciája és a bolsevizmus hét évtizedes története. A nyolcvanas évek független magyar publicisztikája, ha egyáltalán szóba hozta, az egzotikumát hangsúlyozta. A propaganda - nem tudom, mennyire tudatosan - hasonló retorikai stratégiát választott.

Azt hiszem, ezen a téren lett volna mit tanulni a fordításokból. Nemcsak a Máshonnan Beszélő orosz számából, hanem a lengyelektől is. Tudom, hogy Berecz János és Csapajev világképe közt nagyon sok különbséget találhatunk. De illúzió volt azt hinni, hogy a kádárizmus csak mutánsként írható le. Az északi lágereket belülről ismerő Herling-Grudziúski és a közép-ázsiai lágereket kívülről látó Woroszylski esszéiben plasztikus képet kapunk erről a nem kellőképpen tudatosított kontextusról.

Ma már vitathatatlan, hogy a lengyel bolsevizmus-kritika mélyebb, alaposabb, szélesebb látókörű és egyetemesebb érvényű volt, mint a magyar. Nem véletlen, hogy Miibsz esszéi a hetvenes években még Indonéziában is népszerűek voltak a jobboldali tekintélyelvű rezsim ellenzéke körében. Az említett szerzők magyarországi jelenlétét részben ez, részben a következetes szembenállás politikája magyarázza. A lengyel irodalmat közvetíteni akaró fordítók és szerkesztők így valós olvasói igényeket feltételezhettek.

A rabul ejtett értelem Ketman című esszéjében Miíosz bevezet egy metaforát az önmagát ácázó értelmiségre, amely hosszú távon berendezkedett a konformizmus és a nyílt konfrontáció közti viszonylag tágas területen. E stratégia egyfajta retorikai álruhát hoz létre. Használója kerüli az ellenzéki nézetek nyílt kinyilatkoztatását, de amennyire lehet, igyekszik ezek szellemében végezni napi feladatait. Tág terű metafora, évtizedek kultúrája értelmezhető vele.

Paul de Man Szemiológia és retorika című tanulmányában a következő

965