Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan
benned minden valós hiány; szinte vicc, amikor egy társaságban külföldön a gyermekkorodban ropogtatott vaniliás koszorú ízével hozakodsz elő. Égni kezdett az arca, korántsem a tavaszi napsütéstől. Szél kavarta feje fölött a hópelyheket, melyek a gallyak hegyén összekeveredni látszottak a virágszirmokkal. A főtéren rohangáló embereket látott. Az ácsorgó, rágógumira, harisnyanadrágra, valutára alkudozó alakok közül valaki olykor váratlanul kivált, beugrott egy várakozó taxiba, vagy leintett egy idegen rendszámú kocsit s utána iramodva addig gesztikulált, kiabált, míg sikerült begyömöszölődnie a lassító járműbe. Előfordult, hogy fölismert egy-egy arcot, köztük egykori iskolatársakét. Többnyire céltalanul ődöngtek. Amikor őt megpillantották, szemük felcsillant, lerítt az ábrázatukról, hogy valaki mást keresnek, tisztelnek meg benne, egy titokzatos ismeretlent, akit olyannak kívántak látni, amilyenné kiszínezte a képzeletük. Beszédük suta volt, tele otromba és ostoba szavakkal, tekintetükben ólomszürkeség, elhamvadt vágyak,csalódások korma ült a lányok szeme alatti karikákban. Aztán váratlanul megpendült bennük valami: könnyű sóvárgás a földöntúli (vagy csak az utcasarkon túli?) szépség után. Menekültek a kiagyalt dolgok, a rossz hírek elől, s közben mindenben kitervelt politikát láttak, még abban is, ha egy gondatlan tehergépkocsisofőr végiggázolt egy frissen ültetett facsemetén. Más forradalmak átvették ugyan a rosszat mint örökséget, de megsemmisítették a hatalom korábbi haszonélvezőit. Itt viszont a történelmi fordulat - vagy inkább csak felfordulás után a régi rossz hordozói az új rossz örökösei lettek. Változatlan haszonélvezők. Erről persze nem esett szó most köztük. Az ő izgatottságának nem volt már súlya - mintha csak valamilyen véletlenül, akaratán kívül rászakadt teher alól szabadulna. A félelem, a kétségbeesés szorítása alól. A valóságnak sok részlete még hozzáférhetetlen volt számára: néma és bizonytalan körvonalú. Még erősebbnek bizonyult a képzelőereje. Ezzel viszont „ csak éppen más alapállásból lépve ki a lehetetlen irányába - az itthoniak közül is sokan így voltak. Ezért hát összetalálkozván néhány volt muzsikus társával no meg a Mesterével, legszívesebben előrebocsátotta volna nekik - még mielőtt kezet fogtak volna egymással - azt, ami Pál apostol első Korinthoszi Levelében olvasható: Jme, titkot közlök veletek: nem halunk meg mindnyájan, de minnyájan átalakulunk.” Hallgatott mégis. Zsibbadt agyán átvillant ugyan, hogy jó lenne most valami meleg és izgató, mely feloldaná ezt a kínos szembesülést - ha nem, befed mindent az áprilisi hó. A liftben aztán az aranykeretes szemüveges Mester, miután kiélvezte egykori tanítványa előzékenységét, szertartásosan ölelte át a vállát; később a lépcsőkön is valósággal szökdelve vezette föl maga mellett, holott ő úgy emlékezett rá, hogy biceg. Készségesen mosolygott s bólogatott mestere ékeire, de valahogy szórakozottnak látszott, mindenbe beletörődőnek, mint aki nem érzékeli a meglepetéseket, a veszélyt; meglehet, hogy nem is szükségeltetik újabban ilyesmi. A Mester sem lesi-várja a kakasszót. „Használd ki az ifjúságod varázserejét, örülj neki, hogyha egy gazdag família szemet vet rád, különösen, ha a lányuk nem idevalósi” - hallotta a szendvicses tálat elnyelő alkonyati homályból a Mester nejének biztatását, s 941
