Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan

szönhetően - jó hangja volt, sokszor fellépett a nőegylet rendezvényein, mindegy, hogy kereszt vagy vörös zászló díszelgett az ünnepi asztalnál - jóságos mosolyát mintha a csemege szólószemek fényétől kölcsönözte volna inkább. Mesélték, hogy még az első világháború alatt a mamikája magával vitte Bécs- be; a Burg előtt sétálva egyszercsak megpillantották a rogyadozó császárt, amint két lakáj besegítette a hintájába. Ilike néni emlékezetében Ferenc József gyönyörű férfiúként élt tovább különleges szakállával.Mint hű monarchiapárti szentségtelenítésnek érezte, midőn a Ferenc József nevét viselő keserűvizet hoztak forgalomba. Hát még ahhoz mit szólt volna, ha tudomására jut, hogy Karlsbadtól Versecig a felséges császár gondviselése folytán döglöttek a patkányok és az egerek, méghozzá gyertyaalakban forgalmazták volt az O Felsége I. Ferenc József által kizárólagos szabadalommal kitüntetett mérget a korabeli hirdetésekben. No de hát a gyertyával fölös remények, vágyak, jogok és ígéretek olvadoztak el, számosak; csak akik túlélték megmérgeződve is, mert itt maradtak - egérke módjára bújklálva vagy patkányüldözőktól vadítva -, azok számtalanok ma is.

Naivan mosolygó Ilike, ha rövidlátó szelíd vízszemeddel elnézel a Fellegvár felé, talán az osztrák-magyar erődöt, állásokat látod még olykor, miként Doberdó fennsíkján azt a délceg tizennyolc éves ifjú kadétot, aki lőtt sebét gyógykúráltatni jött volt haza, hogy pisztolyában végül felfedezzen még egy fölös árva golyót.

A halk szavú, diszkrét Ilike néni ezúttal mintha kissé kótyagos lenne, a klinikáról kijövet búcsúképpen még visszaszól:

,Hallom, sokat koncertezel Nyugaton. Üdvözöld a nevemben Habsburg Ottót!”

,A paranoiás neurózis súlyos, különösen, ha önváddal jár”... A professzor tegnapi szavain rágódom; elszólás lett volna ez részéről? Utána mindjárt saját hangomat hallottam - „Öröklődik?” -, csak azután volt időm meglepődni.

A látogatók ilyen helyen sokszor jobban szenvednek - pillantok Ilike után, miközben egy család a beteg fiókjában talált tészta- és szalámimaradékot falva be sietve, narancshéjat szór éppen a lábam elé.

*

Csereg az óra. Bezsongott. Még éjszaka van. A holdat kémleli, hátha felugat benne az ösztön.

Már nem a hó világít az udvaron. A sötét legmélyén valaki bent, a magánynak kiszolgáltatottan. A süketnémák fülében is állandó az üzenet, mint szú kopogó jelei a kaparászás. Ő, hogyha felordít álmában,nincs aki meghallja.

Nem képes összefüggést teremteni ébrenlét és álom között. A magaslatról megindul s folyni kezd a végnélküli sárfolyam. Tátogó, cserepesre száradt száj látomása - melyen keresztül a lélek elillan. Egyik dédanyjának múltimádata s vele együtt az örökös készenlét energiája, még azon időkből, midőn - szent klasszikusa szerint - insurrectiókor csak ilyen indulóra futotta: „Rántsd ki hát halálos íved, / bajszod pödröd, jó vitéz! / Mutasd bátor Scytha szíved, / jobbra tekints, balra nézz!” Az ország határa dél és nyugat felé nyitva az ellenségnek (Jókai); de még volt kockázatra lehetőség - nem mint most, összezsugorodva... Megmaradt, igaz, a Névtelen vár („ha csak szét nem bontják a falait kívülről, hozzá nem férhetnek”). De nem lakik abban más, mint két mélyen alvó lélek,

935