Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Galambos László: Deressé dermed, Álmokat bont sodró idő, Hozzámhajló (versek)
Harang kondul a szívembe, hangja lassú,majd sietve szélesedik, akár folyam, hullámozva ring boldogan. Látom, a hold tükre előtt fejére köt sárga kendőt pipiskedő felhő-lányka, tekinget a pusztaságba, ahol bokrok legelésznek, alvó kutak köré érnek. Lobog rajtam az éj inge. Kondul a hang: hova, merre? Jön az angyal, végtelenbe röpít. Vissza dideregve ereszkedem: perceken át fürkészem a lét mellkasát. Fölöttem az árnyak lába lóg. Suttogva ég a lámpa. Ég a lámpa: magát mossa bátorító sugarakba. Vánkosokra Éva haja omlik alá, míg a baba gőgicsélve fól-fólébred; dúdolgató szájra réved: oltalmat kér, tejbuggyantó mellett. Rést nyit rám az ajtó. Leskelődöm: mintha újra Jézus fölé Szűz hajolna betlehemi tündöklésben: pólya ragyog hófehéren. A hold arany tükre előtt ágaskodnak bércek, tetők. Bekerítő zajongásból a tűnődés tovalából. Látomások batyujából szertehullik: közel s távol. Reped az éj inge rólam, kutya csahol láncos ólban. Messze tájról közelítő álmokat ront sodró idő. Almokat ront sodró idő. 901
