Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Szépfalusi István: Ahogy Bécsben megindultam - Pótszigorlat után- 1955-1956 (részlet)

marosan rám bízta, mert fel akarta venni első „kölcsön”-pénzét a bankban, amit nagymama ígért bevásárlásra. Ezalatt a festő befejezte a vakolást. Meghívtuk ebédre, elfogadta. Egyre csak a svájci utazásról faggattam.

Ebéd után érdeklődtem nagymamámnál, nem jár-e neki valamilyen újság.- Erre nincs pénzem - mondta.

Estére anyámmal elhatároztuk, körülnézünk a városban. Korán indultunk.- Aztán lányom nehogy későn érj haza! - szólt utánunk az udvarra 85 éves nagymamám, 57 éves anyámnak. Összenéztünk. Milyen anyai ösztönök működnek még benne tovább, évtizedeket áthidalva, hiszen a bécsi szülői házat anyám 1928-ban, vagyis 27 éve hagyta el.

Akkortájt, amikor nagyapám e ház kovácsműhelyében dolgozott, csatolták a Gürtelen kívül eső falut Bécshez, azt peremvárosi területként a 16. kerületnek elnevezve. További 42 község került 1890-ben Nagy-Bécshez, hogy az így növekedve a századfordulóra kétmilliós nagyváros, vagyis London, New York, Párizs és Berlin után a világ ötödik legnagyobb városa legyen.

Végigmentünk a Gaullachergassen. Közben megtudtam, hogy patkolókovács nagyapám a múlt század nyolcvanas éveiben Cesky Budéjovicéből, azaz Budweisből előbb Welsbe ment szerencsét próbálni, majd onnan feljött Bécsbe.

Itt, Ottakringben Bécs leginkább cseh kerületében, a bicskásairól híres 16. kerületben ismerkedett meg nagyanyámmal. Ellenfeleik csupán a favo- riteniek voltak, rajtuk kívül mind rettegtek tőlük. Az ő apja, tehát anyai dédapám volt a Poisl-ág utolsó zsellére. Nagyapával kezdett tollasodni a család.

A Gürtel sarkán, a városi körvasút alzatában lévő Dobschütz-vendéglő mellett elhaladva, értünk a Josefstädter Strasseba. Anyám azt mondta, ez a Józsefváros már jobb, polgári kerület, amaz, ahonnan mi jövünk, főleg munkások lakta település, külvárosnak számít.

Néztük a kirakatokat és anyámban fokozatosan törtek fel a műit emlékei. Olyanokat emlegetett, amikről még sohasem beszélt, avagy nem emlékeztem már rá. Az is meglehet, nem érdekelt akkoriban, amikor mondta. Most azonban, itt Bécsben, minden űj családi vonatkozás közlése, minden ismertetett esemény egyszerre saját múltammá vált.

Anyám hirtelen megállt.- Megvan, ez az! Az Eiles-kávéház! Bevitt a kávéházba. Rendelt magának egy habos kávét, nekem meg két krémest. Miközben vártuk a kiszolgálót, elmondta:- Tanonclány koromban naponta itt mentem el a varrodába. Mindig arra gondoltam, vajon lesz-e egyszer annyi pénzem, hogy bemehessek ide, vehessek magamnak egy habos kávét, ahogyan azt az idősebb leányok tették, vagy felnőttek rendelték egymásnak.- Mikor is volt ez — kérdeztem. Anyám elgondolkozott, számolni kezdett.- I. Ferenc József császár uralkodásának 50. évében, vagyis 1898-ban születtem. Akkor ez 1912-15 táján, vagy talán mégis inkább a háború kitörése után lehetett.

Kávézás után másfelé vettük utunkat. Átellenben, a Josefstätter Strasse végén, rengeteg rendőr állt. Elkerültük őket, közlekedési balesetre gondol83