Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Vékony Gábor: A magyar honfoglalás kútfői

neveknek törökök közti jelentkezését névdivattal magyarázni (a rómaiak a macedónok, a görögök a rómaiak, szarmaták a germánok, a gótok a hunok neveit használják — írja a VI. század közepén Iordanes, ed. Mommsen 70). A névátvétel persze csak érintkezésből wsa-mondja Iordanes) származhat, ha tehát az Árpádok (és népük) törökök, akkor a Kárpátoktól keletre is érintkezniük kellett magyarokkal.

Nos, Kelet-Európa korai középkorának régészeti és történeti kutatásából egyre világosabban látszik, hogy a magyarság elődei az V. századtól kezdődően, illetőleg az után a Kárpátoktól a Don folyóig benépesítették az erdős sztyepp övezetet (ez az avar-kori anyagunkkal szoros kapcsolatban lévő Pen’kovka-kultúra). Ennek az egykori elterjedésnek a XIII. századi keleti végpontjához kötődnek a Julianus-féle Magna Hungária magyaijai. Ebben a kárpát-medencei és kelet-európai nyelvi kontinuumban persze igen alacsony volt a dialektizálódás, ezért érthette meg magát még Julianus is a Volgától nyugatra feltalált keleti magyarokkal. Más vonatkozásban ez azt jelenti, hogy minden Kelet-Európán keresztül vonuló nomád nép hosszú sávban magyarokkal (is) érintkezett, azaz, a fentebb felsorolt nevek - ha magyarból magyarázhatók - ebből az érintkezésből értelmezhetők. Ugyanakkor ebből a kelet-európai „ősmagyar” sávból századokon keresztül húzódtak a Kárpát-medencébe kisebb nagyobb csoportok legalább a VI. századtól a IX. századik.

Hogy tudniillik a Kárpát-medence lakossága a XI. században, amikor már adatok alapján meg tudjuk ítélni, főként magyar, másként nem magyarázható. AIX. század végén a Kárpát-medence népességszáma 1-1,5 millió (Márki S.: Magyar középkor. Bp. 1914. 62., Kováts Z.: Történeti demográfia. Korai magyar történeti lexikon. Bp. 1994. 685). Ezt a tömeget a IX. század utolsó évtizedében betelepülő népesség (madzsgir, turk és ungr névvel nevezve), bármilyen nagy legyen is a száma (de még a legalacsonyabb, 70 000-es becslés is magasnak tűnik), nem asszimilálhatja nyelvileg. Ez az asszimiláció csak fordítva történhet.

Sajnos, az I. világháború óta kényszerpályán mozgó magyar történettudományból jó néhány dolog kimaradt. Egyebek között hiányoznak a részletes etnogenetikai kutatások, a néppé alakulás folyamatának, a népi vándorlások jellegének, változatainak vizsgálata. Az ugor-török háború egyik résztvevője, Hunfalvy Pál már nem érte meg Vámbéry Ármin (fentebb idézett) 1895-ös könyvének megjelenését, pedig e vitának kellett volna folytatódnia (Vámbéiy könyvéből már sejlenek a pozitív eredmények), hogy a hiányoltakat ma ne sorolhassuk föl. Marczali (és Pauler Gyula) zavaros és zavarosan változó nézetei hatnak mindmáig, Hunfalvy és Vámbéry követői és tanítványai pedig kevesebbel voltak megáldva, mint mestereik. így aztán némi keserűséggel szemlélhetjük annak a nagy tudású és nagy tehetségű tudósunknak a hetvenes évekbeli kísérletét, aki először próbálkozott ilyen vizsgálattal, de adatok helyett jobbára mások fantáziájának elsuhanó árnyképeit volt kénytelen használni. Áz ebből származó eredmény pedig ugyan sokféle lehet, valós nehezen. [Szűcs Jenő]

A Kárpát-medence magyarokhoz kapcsolódó etnikai átalakulásának, a terület etnikai képének megváltozásának megrajzolása mindeddig hiányzik, ahogy hiányzik egy ilyen átalakulás lehetséges párhuzamainak figyelembevétele is. Pedig párhuzamok - ha nem is tekinthetjük tökéleteseknek őket 855