Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részlet)
19. Mire való ez a sok könyv?, kérdezte türelmetlenül Kádir. A köteteket gerincüknél fogvást rázogatta, hátha kiesik belőlük valami bűnjel; a „nagybányai, erdélyi, netalán: összromániai magyar ellenállási mozgalom résztvevőinek” névsora, röpcédula, kiáltvány, idegen pénz, hamis útlevél, arany, drágakő, miegymás. Sosem lehetett tudni. A világirodalom „termékeit” visszatette a helyükre, a magyarokat viszont lábhoz engedte; rájuk lépett vagy beléjük rúgott. Maguk románul nem olvasnak?, támadt Jánosra. Nem, felelte János. Nem szoktunk. Hozzá akarta tenni: a román szerzőket is (Eminescut, Creangát, Cosbucot, Arghezit, Slavicit, Sadoveanut meg a többieket, ha netán úgy adódik) jobban élvezik magyarul, hiszen szinte minden jeles „hazai írástudónk” az ő fordításukkal van elfoglalva. Futószalagon magyarítanak. „Önzetlen” tájékoztatására azonban nem kerülhetett sor, mert Jáke az asztalnál felszisz- szent: Mit jelentsen az, hogy hazai magyar és anyaországi magyar? Ica Zsolttal a kaiján elmozdult a kályhától, közelebb lépett, majd kimerítő értekezésbe fogott arról, hogy jelenlegi és jövőbeni könyvállományainkat imigyen szándékoznak nyilvántartani, áttekinthetővé tenni, mivel ugyebár a huszadik századi sorsfordító történelmi események folytán, folyamányaképpen manapság többféle magyar irodalmat különböztetünk meg, éspedig... Jáke a szíjas, feneke alá húzott hajlított szék félgömbölyű támlájáról kényelmetlenül lelógatott majomjobbjával nagyot legyintett, haragosan megkavarta a levegőt, Icába rekesztette a szót, azután utasította Jánost: íija a leltárfüzetbe: Nálam találták 1965. december nyolcadikán. Szakácsnő, mint a közömbösség látszatát is kerülni akaró tanú, azonkívül: pártaktivista-feleség, tanútársához, Verkel Vilmoshoz hajolt. Adjanak nekik, azt mondom, súgta. Ne magyarizáljanak nekünk. „Pistával mán meghánytuk-vetettük, hogy románok leszünk. Román kenyeret eszünk.” Frumos, (szép), motyogta Verkel, törjék ki a nyakukat. Szurkolt: lesz még ideje ma, hogy a zöldségpiacon bedobjon egy deci fehéret? „A kevert is megtenné. Máskülönben a lányok már jó úton járnak; románul tanulnak az iskolában.” Két lánya volt, Cuni és Babi. Arra a gondolatra, hogy a nagyobbikat, Cunit, annyi éven át magyarba járatta, hideg futkosott a gerincében, csakúgy perzselte. „Sä terminäm gi cu asta!” („Végezzünk ezzel is!) Táke jegyzőkönyv írásához látott, Jáke Kádirhoz csatlakozott, segítette a keresésben. Könyvhalmok között „manővereztek”. A ruhásszekrényekből mindent kihánytak, a kabát- és nadrágzsebeket átkutatták, a vasalt ágyneműt, fehérneműt szétrázták, földre dobálták. Szerencsére, nem másztak rájuk. Figyelmüket a törülközők közé rejtett gumióvszer-dobozok sem kerülték el. A dobozokat felbontották, beléjük szagoltak. A nemrég vásárolt „hajlított bútor” szekrényét elmozdíttatták a faltól, mögéje bámultak, Vígh István ott „tárolt” tusrajzát, amelyet még ezerkilencszázötvenkilencben készített az azóta lebontott Gátterről, kiteregették, röhöcséltek rajta. Disznó- vagy tyúkólnak nézték. János rettegett, (Ica nemkülönben), hogy beljebb hatolnak kíváncsiak lesznek a szobájukat az Andor Zoltán szobájától elválasztó, kétszárnyas, üvegezett ajtóra. Az alatt ugyanis az augusztus huszonharmadika alkalmából kitűzésre „beadott” román zászlót találták volna, csíkokban; Andor (a Disznó) áporodott kanszagát volt hivatott felfogni. Párja, a Román Munkáspárt vörös lobogója az erkélyajtóban a fagy ellen „teljesített szolgálatot”. Volt mitől és 788
