Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részlet)

szembe fordult vele, jóságos tekintetét rávetette, rajta megjáratta, megpihentette. Ó, barátocskám, mit nem mondasz!, tört el újra, de csak röpke pillanatra a mécsese. A romániai magyar irodalom a maga romániaiságában, ezer- színűségében, ám marxian szigorú egyszólamúságában világszínvonalú! Gondolj az Oltyánok unokáira, a Legmagasabb hőfokonra, Ami lányainkra, az Elmondja Jánosra, a Szél fuvatlan nem indulra, a Foggal és körömmelre, a Marika veknijére, a Jött egy le- ány...-ra, A pompeji katonára, az Egy pakli dohányra, Bogár Zsuzsikára, a Kövér pap vadászó macskájára, a Nádország ostromára, a Szépülő hazánk tájainra, a békeversekre, az osztályellenség ostorozására, az ezerkilencszázötvenhatos magyarországi forradalom, (üssem meg a számat!), ellenforradalom elítélésére, a Román Munkáspárt dicsőítésére, a Román Népköztársasághoz való ragaszkodásra. Gondolj ezekre és ülj szépen vissza a helyedre. Jól vagyok, köszönöm. Nekividámodva megdörzsölte kezét, tenyereit néhányszor össze is csapta, azután az Illés szekerén olvasásához látott, vagyis akart látni, viszont lapozhatott akárhova, csupán üres oldalak lapultak előtte. Teringettét, motyogta, irtó korszerű ez a Pusztai; mondanivalóját teljes egészében az olvasóra bízza: ka- nyarítsa oda ő maga, formálja meg, kerekítse ki tetszése szerint. Egy finn „írót” így „ismert meg” nemrég a földkerekség. Milyen modem lehet az ilyen? Ultramodern, hipermodern, posztmodem? A pernahajder!, kapta magát, legalább tízezer példányban hófehér íveket köttetett be és forgalomba hozta. „Hála a pártnak, a sajtóellenőröknek-felelősöknek, nálunk ilyesmire nem kerülhet sor. „János elképzelte Szemlér Ferenc Földalatti erdő című könyvét így, pucéron. Olvasná a pityókos zsilvölgyi bányász „és né”, nem lenne, mit. Háborogna, hápogna: kimarad az Olvasómozgalomból vagy miből. Jól néznénk ki, jól kinéznénk (Láng Gusztáv), ha az Utunk is betűk nélkül jelenne meg. Kacsó Sándor ebbe a nem is tudja, milyen eshetőségbe beleborzongott. Színesen díszelegne a cím: UTUNK, alatta: Alapította Gaál Gábor és más semmi. „A többi néma csend és hullaszag. (Talán helyesen mondom). A mi halványlila gőzünk.” Kacsó az Illés szekerén hiányzó, bizonnyal az iménti hercehurca közben elillant, elinalt betűi, szavai, sorai után szimatolva, kajtatva felidézte azt az ame- rikánus festőt, aki a főidre terített vászonra öntött festéket lábbal kotoija, tapossa szét, alakítja „képpé”. Megesik, hogy sörös-, boros-, pálinkásüvegét, az elmaradhatatlan „ihletforrást” maga alá ejti. Ilyenkor üvegcserepekbe lépve, „hágva” a saját vérével hitelesíti „alkotását”. Úgy bizony. János, mielőtt (álmában) elnyomta volna a buzgóság, igazolva műszaki tehetségét, olyan gé780