Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részlet)

szólta Ica, csak szeretném „tudni, mit kezdünk majd „őnagyságával”? Remélem, Pista nem képzeli, hogy a jelenlétében románul fogunk handrikálni. Nekem éppen elég nap mint nap az irodában. Torkig vagyok. A fenébe, én meg azt hittem, igazi magyar ez a fiú! méltatlankodott János. Nem bírta ki dohogás nélkül, mégis, amikor Vígh István immár „asszonykájaként” bemutatta a román fehémépet, udvariaskodni, előzékenykedni is tudott. Ennek teljesen szőrös a nyelve, ismertette a „tényállást” Vígh István megszokott helyére, a Cosmos (Kozmosz) képjátszóval szemben található karosszékbe telepedve. Az anyámmal nem is tud szót váltani. Anyám csak a piaci románt ismeri. Ce, ce, ce? (Mi, mi, mi?), rázogatta látványos hajdíszét a fiatalasszony. Óriási hasától már alig tudott ülni. Áldott állapota kapóra jött Icának; mindjárt volt miről beszélgetniük. Víghné, aki Jánostól akár Marióra is lehetett, megcsodálta Attilát és Zsoltot, paskolgatta az arcukat és tettetett durcássággal követelte férjétől, ilyen szép gyerekeket csináljon neki. Volt kacagás, majd Ica lelkendezve biztosította: Nem ilyeneket, még szebbeket, olyanokat, mint Harap Alb. (Román mesehős.) Harap, nem harap, mondta Pista, menjünk a Ligetbe, együnk és igyunk valamit. Mentek. Zsolt az Attilától örökölt kocsijában feküdt, esetleg ült, de mindenképpen rendetlenkedhetett, mert Ica méregbe gurult, fojtott pattogásba fogott, Jánost gyűlölettel méregette. János rettegett, hogy kardos felesége Vígh ék jelenlétében legorombítja, megszégyeníti, ezért a megyei (még tartományi?) rendőrség épületénél javasolta, ne kerüljenek a régi főtér felé, inkább rövidítsenek; így is, úgy is a Híd utcára jutnak. Pista és felesége szerelmesen összekapaszkodva befordultak a megjelölt, kockaköves sikátorba, egymással törődtek, Ica meg a csupa nikkel, Kolozsvárról hozott „kombinált” kocsi fogantyújába kapaszkodva csatorált: Miért vágunk itt keresztül? Itt, a potyogparton, ahol senki sem lát? Tán szégyellsz engem? Ügyi, szégyellsz, te piszok disznó! Bezzeg Barna Zsuzsát meg a többi ribancodat nem dugdostad a világ elől! Különbenis, a koszos anyádat meg a tág torkú apádat kellene rejtegesd! Anyádat, aki elvárta volna, hogy én kapáljak neki, napszá- moskodjak, aki egész életében arra sem vitte, hogy ágynemű legyen a házában! Apádat, aki még meg sem nézte az unokáit, aki részegen egyik árokból a másikba buckázik! Csendesen, lelkem, meghallják, miket hánytorgatsz itt feleslegesen, suttogta János. „Igaz is, miért nem hagytam, hogy menjünk a rendes úton?” Ismerte Icát, szavainak nem tulajdonított jelentőséget. Este úgyis bocsánatot kér. „Ne hagyd, hogy butaságokat mondjak, szólj rám, szokta duruzsolni az ágyban. Ravasz volt, tudta, hol és mikor nyeri el feltétlenül a János bocsánatát. A ligeti kerthelyiségben sört meg miccset (rostélyon sült húsrudacska) fogyasztottak. Zsolt anyja ölében rúgkapált, Attila a táncolok számára kiképzett betonköröndön rajcsúrozott, Víghné a fülét hegyezve román szavakra vadászott, Vígh dohányzott és rövidesen kezdődő művészi pályafutásáról értekezett, János a feleségétől frissiben kapott sebeit „nyalogatta”; borzasztó, hogy folyton ő húzza a rövidebbet! Vigyázzon, mert az élete ilyen apró-cseprő „letolásokon” fog elrongyolódni. Akár gyermeknadrág a csúszdán, a gyepen, a Virághegy oldalán, a Tolvaj Dénes sziklán. Eszébe jutottak beteges elvágyódásai, megfutamodás-kényszerei, de most már nem „hányhatta fel a farát”, családos emberként ezt nem tehette. írói munkásságába kapaszkodott; Ösvény a világba (első könyve!) heteken, legfeljebb hónapokon belül az üzletekbe kerül, ott „virít” majd a kirakatokban, ellenségeinek

777