Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Bangha Imre: Hármashatár - Szítákánt Mahápatra versei
BANGHA IMRE Hármashatár SZÍTÁKÁNT MAHÁPATRA VERSEI Szítákánt Mahápatra a kortárs orijá irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Nyelve, az orijá az India keleti részén fekvő, Orisszá állam hivatalos nyelve. Bár sokan beszélik, nem tartozik India nagy irodalmi nyelvei közé. A szegényesebb irodalom azonban megfelelő kezek között előnnyé is válhat, mert a meglévő értékek megbecsüléséhez és szélesebb körültekintés igényéhez vezet, így érthető meg Szítákánt Mahápatra jelentősége is. Mahápatra, mint a mai indiai értelmiség nagy része, jól ismeri az angol irodalmat, s ezen keresztül az európai gondolkodásmódot. Ezért egyrészt az angol irodalom ihlette törekvésekkel kívánja felélénkíteni az indiai orijá költészetet, melynek hagyományaiban versei gyökereznek, másrészt az indiai hagyományok megidézésével új hangot kíván hozni a világirodalomba, hiszen éppen e hagyományokba ékeltség ad kivételes erőt verseinek. Ahogy a hinduk szemében a történelemnek nincs nagy jelentősége, a hagyományok Szítákánt Mahápatra számára sem a történeti múltba való visszanézést jelentik, hanem állandóan újraértelmezve örökké a jelen világra vonatkoznak. A versek költőjét foglálkoztatja ugyan a történelem, de nem az európai értelemben vett történettudomány. A hindu kultúra számára nem létezik ilyen történelem, hanem csak mitológia, mely egészen más időképpel rendelkezik. Mahápatra versei az állandó mitológiai utalásokkal a mai életet az időtlen hindu világba ágyazzák. Ez az időtlenség a hindu kultúra egyik legjellemzőbb sajátossága. Az évmilliónyi Brahmá-napokhoz és világkorszakokhoz képest minden emberi léptékű időszakasz, minden történelem elveszíti jelentőségét. Ezzel szemben felértékelődik a pillanat, az állapot. Mikor pedig megjelenik az idő, akkor az nem a lineáris, hanem az „indiai” ciklikus idő. A nyugati gondolkodásmód hatására feltűnik az indek számára eredetileg idegen szociális gondolkodás, mely azonban a minden lénnyel való metafizikai közösség jellegzetesen indiai érzésével fonódik össze. Az európai irodalom hatását a legvilágosabban a szabadvers formája, a szimbólumhasználat és a szürrealista képzettársítás mutatja. Mahápatra szimbólumai mégsem elsősorban „eredeti” szimbólumok, hanem szakrális vagy mitologikus helyek, személyek vagy képzetek felidézései. Ilyen szimbólum a halottégetőhely - a mi „temetőnk” -, ahol az idő előtt megholtak lelkei kísértenek, s így a halott múlt valahogy mégiscsak jelen van. Ilyen a folyópart, az örökké hömpölygő víz, és a parti homok találkozása, vagy éppen a Mahábhárata hadvezér hősének, Juddhisthirának útja az életből a Himálaja felé. 70