Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8-9. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
a csecsemő gyulladt szemét, egyszeribe kopárodni, kongani kezdett, mintha otthonaik abból a sugárzásból melegedtek volna, ami nagyanyám lakával összekötötte őket, magára hagyta gyermekeit és a várost, és ez a hirtelen ránkülepedett magány sajgó zizegésként rezgett túl a város-, a megyehatáron, bizonyára túl az egész Mezőségen, s azon is túl áradva és apadva, míg önmagába vissza nem térve a megszokás pasztellkrétája magányt és együttlétet szétbonthatatlan összhangba árnyalt. Bizonyos, leginkább engem hagyott magamra. Igaz, reám hagyta a fenyőfákat, alattuk a kék és fehér ibolyákkal, reám a verandán zöldmázas cserepekben édesfanyar illatú, skarlátlángú és fehérrel erezett rózsaszín, meg lilasávos muskátlikat, reám a kis tekenőt, a játéklapítót, reám a keresztszemes, selyemtapintású, vasalás után ropogós lenabroszt, reám a korallgyöngysort, az együgyű versikéket, mondókákat, ó, hogy tudott örülni a buj-buj zöld ágnak, az eszterláncnak, akár a betűvetéshez még alig konyító fiókák, akik az okos szavakat tőle kezdték tanulni, akikhez a magafeledkezésben annyira hasonlított, és amikor a zsongó gyerekkas közepére állva halkan dudorászta: leng a nyírfa ága, cinke szállott rája, - egyikünk se tudta volna őt nyírfától, cinkétől megkülönböztetni, reám hagyta a madáréneket, a virágontó májusi rétet, felette a táncoló égboltot s a kettőt összekötő bódító illatokat, reám a kulcsokat és a tetves embert, reám a teljes világ magányát, mert akire az egészet ráhagyjuk, azt egészen magára hagyjuk, de valamit mégis magával vitt, a játékokat, - a kis tekenőből, amiben Rózsi babám ruháit mostam, csakhamar igazi mosótekenő lett, a játéklapítón többé nem a kimaradt tésztavégből formáltam mókás babaeledelt, csakhamar felnőttek éhségét szolgáló gyúródeszka lett abból, a nevetés ugyan megmaradt, de abból is elvitt valamit, éppen a könnyű szellőt, amitől a nevetés minden nevezhető tárgy és ok nélkül csak úgy magától felfakad, és szökdel és szikrázik és csillogó porával hintve elevenné varázsol tárgyakat, mozdulatokat, tengelyük körül perdíti mind a lényeket. Távozása, az én első halálom, és lehetetlen, hogy ezt ne tudta volna, távozása meg kellett történjék ahhoz, hogy majd lassan és nagyobb kínok közt, mint ahogy az újszülött világra jöttétől szenved, nagyobbak közt, mint ahogy a szülőanya a gyermeket világra hozza, valamikor megszülessek, el kellett hagynia ahhoz, hogy magával ne vigyen, hogy egy másik születésben visszatérhessek hozzá, a születés előttihez. □ A cirádás porcelánernyő gondoskodott róla, hogy a petróleumlámpa családi fénye csak a kerek ebédlőasztalon terjeszkedjék, ne vakítsa szemünket a külvilág felé, s mi, gyermekek oda is bújtunk a függöny mögé, a szobamelegtől kipirult orrunkat rányomtuk a hűvös ablaküvegre s azon keresztül suttogtuk karácsonyi kívánságainkat a hangtalanul szállingózó hópelyhekbe, kívánságokat, amelyek csak az egyetlen valóságos kívánság, az angyali érintés kívánságának álcái lehettek, hiszen megvolt édességünk, alvó- és hajasbabánk, 716
