Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

dennap valami többet, teljesebbet, az eperfán ott a feketerigó, akárha el se mozdult volna tegnap óta arról a csúcsról, de éneke mára teljesebb, kitartóbb, fényesebb, éneke a tömzsi eperfát megkarcsúsítja és saját törzse fölé emeli, és a veteményesben micsoda pirosló öröm, kihúzzuk az első hónapos retket, ki hitte volna, hogy ily korán ropogóssá izmosodott, és megvan a kert elkerített részében a sok-sok tojássárgán pihéző csibe, de az, a már vörösben játszó kakaska ma repült fel először a léckerítésre, mindent megtalálunk és minden a mai nap ajándéka, és minden nap a mai nap. Az egymásban tükröző, mégsem egymásba folyó, az egymáson áttetsző akvarellszíneket, ezeket az időbe süllyedt emlékfoltokat az örök mai nap, az örök feledés zárta bonthatatlan körbe. Hogy is vált volna el abban az egyedül magától értetődő kertvilágban séta és bújócska, íz és szag, szín és forma, gyomlálás és kis villáskapa, hétköznapok és ünnepek egymásban valósággá váló, egymáson csillogó mozaikköve - egyik óra a másiktól. Hogy összerezzent nagyanyám azon az aranyban fürdő nyári délelőtt, midőn Adél néni a hétköznapok és ünnepek, a rangok és érdemek, az illő és illetlen szokások, a helyén való viselkedések, valamint csintalan tettek sovánnyá szigorodott megkülönböztetője testére tapadó fekete atlasz ruhában, nyakán és kézelőjén szigorúan keményített keskeny fehér fodorral, csipkekesztyús kezében a zsoltáros könyv, a kerítéstől, ahol nemcsak szemmel láthatóan, de halkan megrovó szavaiból hallhatóan is már jó ideje állhatott: de Rózám, már elsőt harangoztak, s még át sem öltöztél! Hogy megrezzent, mert rázkódtatás nélkül lehetetlen az egység öleléséből a megkülönböztetés tört világába átszakadni, s bele is telt vagy egy sóhajtásnyi idő, míg megértette, míg megszólalt: ó, hogy megfeledkeztem, és