Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Voigt Vilmos: A csíkszentdomokosi lakodalomról - tanulságokkal
zá a magyar és nemzetközi szakirodalomhoz, mint a szerző) vélhetik úgy, nincs is más magyar lakodalomkutatás, mint amit Balázs Lajos említ. Ami a leírást illeti, ez persze rendkívül pontos, életszerű. Az is helyeselhető, hogy egy-egy témát röviden általánosít, hiszen különben közölhetetlen tengeri kígyó lett volna a kéziratból. Persze itt szinte minden résznél újabb kérdéseket tenne fel a szakkutató. Akár az úti akadályok, akár a pálinka és a bor váltakozó szerepe, legkivált a tirihazai („álmenyasszony” és a „tréfás ember”) jelenléte részletesebben is érdekelne. Magam például nem találom a tirihazai megnevezés magyarázatát. Milyenek is az „ételbemondások” és pohárköszöntők forrásai: van-e írásban terjedő szöveg, ezek gyűjteménye (mint a magyarországi vőfélykönyvek)? Noha elhiszem, hogy nem lett volna célszerű a megfigyeléseket közölni, azt is tanulságos lenne tudni, melyek e lakodalom „magyar” szimbólumai (ha a vizsgált időszakban voltak ilyenek). Egyszóval most, hogy kezünkben egy monográfia, számtalan további kérdés tolul az olvasó elé. Köztudott, hogy a lakodalmi szokások egy-egy homogénnek tekinthető kultúrán belül is igen változatosak: hiszen éppen a hovatartozást fejezik ki. Ezért nem elégedhetünk meg azzal, hogy most már van egy erdélyi székely faluból lakodalom-monográfiánk. Egy tucatnyi: Erdély, a csángófóld, Temesköz vidékéről még nélkülözhetetlen lenne. Hazulról pedig (minthogy mégis csak van egy kolonyi monográfia, valamit tudunk a Vajdaságról is) egy szép, nagyszabású, vőfélyes alföldi lakodalom leírása kellene. No meg a kis nyugatdunántúli falué, lehetőleg közel a német és szláv nyelvhatárhoz: hogy ott meg azt lehessen megfigyelni, ilyen irányban milyen is a hagyományos magyar falusi lakodalom, mely távlatok fedezhetők fel ezek összehasonlító vizsgálata révén. Azt hiszem, még ma sem lenne végképp késő e feladatot elvégezni. És talán nem kellene évtizedet késni a megjelentetésével. Ebben az egyben nem példakép Balázs tanár úr másképp minden elismerést megérdemlő, egyszemélyes folklór expedíciója. Amelyet most lehet kapni Kolozsvárott és Budapesten is - persze csak néhány válogatott könyvesboltban. Pedig olvasása nemcsak a legszorosabb értelemben vett szokáskutatót- folkloristát érdekelheti, hanem éppen a pontos, életszerű bemutatás okán Erdély és a falusi élet minden szerelmesét. Balázs mégcsak „néprajzi szociológiának” sem nevezi könyvét, falumonográfiának sem, és már témája miatt sem valami „vádirat” lebegett a szeme előtt. Ám éppen a szakszerű leírás, a változások gondos érzékeltetése szívszorító olvasmánnyá is teszi e könyvet. Egy szó panasz nincs benne, végül is a falu és a családok legboldogabb ünnepe kerül a szemünk elé. Mégis, tessék csak elolvasni, van ám itt árny is! Úgyhogy mielőbb le kellene írni a mai kis vasi falu lakodalmait! Mondjuk, az 1989-től napjainkig terjedő korszakban. Az lenne csak e kiváló munka igazi meghálálása, tanulsága! Folyóiratunk 1995. évi számainak megjelentetéséhez a Nemzeti Kulturális Alap anyagi támogatást nyújt. 672
