Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Kiss Sándor: Egy szobrász emlékezései II. rész
a világot a pusztulástól. Azért, mert e szép világnak fénye bevilágít később a sötét felnőtt életbe is, és a gyermekire jobban emlékezők, cselekedetei lerombolják a gonoszság minden jól megépített erődjét. Míg meg nem rontjuk teljesen a gyermeki világot és ostoba tudatlanságunkkal nem hatolunk be tündérkertjükbe, addig talán lehet bízni a jó újra és újra való győzelmében. Volt egy barátom is az óvodában akivel, együtt játszottunk gyakran, ha engedte az óvó néni. Már nem emlékszem a nevére, de jó pajtás volt jóban rosszban. Történt egyszer, hogy sok eső esett Brassóban, ami megtörténik más városban is, igen ám, de olyan városrészben, ahol az utak nincsenek burkolva, csak úgy vannak, ahogyan a talaj megmaradt a kijelölés után, bizony ilyenkor a közlekedésben nehézségek adódnak. A járdák sem jobbak, csak egy kis árokkal válnak el az úttesttől, ami ilyenkor bő égi áldás után a szekérkerekektől feltúrva szomorú, áthatolhatatlan akadályt jelentettek. Csak járástól kialakított, szerény, keskeny ösvények kígyóztak járdáról úttestre és vissza, hogy biztosítsák az ottlakók valamelyes cipőtisztaságát a hazaérésig. Hogy miért emlékszem ma is olyan jól erre az esős esetre? Bizony azért, mert életem egyik igen gonosz cselekedete akkor történt. Az óvodába jövő kislányok is az ösvényen keltek át a sártengeren, én a barátommal széttárt karral fogadtuk őket, jól előremenve, és ők ha útjukat egyáltalán folytatni akarták, bele kellett lépjenek a sárba. Nagy öröm volt nekünk mindez, s miután minden kis cipellő elsüllyedt a fekete latyakban, véget ért a játék. Megszeppentünk. Mi lesz, ha az óvó néni megtudja, erre nem is gondoltunk addig. A barátom felismerte a helyzetet és azt tanácsolta, menjünk hozzájuk és mondjuk azt az Édesanyjának, hogy elmaradt az aznapi óvodai foglalkozás és hazaküldtek. Akkor még az Édesanyák általában otthon tartózkodtak, és hiszékenyebbek voltak, mint manapság. Mi egész délelőtt hintáztunk én délben hazamentem ebédelmi, mert még 1931-ben nem volt az óvodában ebéd. Ebéd után viszont nem akartam óvodába menni. Szüleim egy darabig küldtek, majd Apám ölbe vett és azt mondta, - ha nem mész, viszlek. És valóban vitt az ölében, én meg az óvoda utcája fordulója előtt féltem, hogy meglát valaki és azt szégyelltem volna. Kértem Apámat tegyen le, megyek tovább magamtól. Kénytelen kelletlen bementem az óvodába. Az óvoda egyetlen termében, mely mindennek otthona volt, állt egy nagy cserépkályha kissé elemelve a faltól. Barátom már ott térdelt mellette, és ahogyan engem is meglátott az óvó néni, csak intett a szemével a kályha másik oldala felé. Én szó nélkül odatérdeltem, kissé szégyellve a helyzetet, de a bűnhődés utáni feloldozás reményében megnyugodva. Ahogy ott térdelek, a kályha túlsó oldaláról pisszegést hallottam. A fal és a kályha közötti részen intett nekem a barátom, és egy gyönyörű színes üveggolyót mutatott a kezében. Nekem még akkor ilyen szép üveggolyóm nem volt, de lelkemben ott volt a kínja a vágyódásnak egy ilyen játék után. Hogy miért volt ez olyan nagy kincs? Mert vezérjátékos volt a színes üveggolyó abban a játékban, ami akkor nagyon nagy divat volt a gyerekek körében. Főleg tavasszal, mikor már a nap valamennyire felszárította a földes járdákat, ment a golyózás életre-halálra. Úgy kezdődött, hogy egyik gyerek kint ácsorogva nézegette a többi golyózót, megkérdezte a másik ácsorgótól, akár ismerte akár nem - akarsz golyózni? Ha igenlő választ kapott, akkor jött az egyezkedés, mely formáját válasszák a játéknak. A játék általában egy vonalról indult, és innen számítva 658
