Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Fábián László: A tölgy metafizikája (esszé)

fája, szükségképpen a sámán (a fotáltos, mint Väinämöinen) így akar az őstudáshoz, a rúnákhoz, a varázslatos írásjelekhez hozzájutni. Yggdrasill flórája és faunája nemcsak különlegesen gazdag, de fenyegető is, közelébe férkőzni nem akármilyen bátorságot, elszántságot igényel. Mert

„Yggdraszill kőrisének többet kell kiállnia, mint tudatlan emberek hinnék: levelét szarvas harapdálja, gyönyörű kérge lerothad, gyökerét Nidhögg kurtítja,”13

Ezúttal sem nehéz ráismerni a Paradicsombeli fára, amely ugyancsak az Élet és a Tudás megszentelt helye, méghozzá az isteni tudásé, amelynek megszerzése ember számára óhatatlanul a kárhozatot jelenti: az emberiség kárhozatát, amely nem más, mint kirekesztése az örökkévalóságból. Talán az is magától érthetődik, ha az örökkévalóság gondolatát a mítoszok hatalmas, mindennek ellenálló fákhoz kötik, azokkal azonosítják, általuk képesítik szimbólummá és konkretizálják egyszerre. Példáinkból az is világos, hogy ez a tudás, az élet valamiképpen mindig összefüggésben van a szóval (írással) - részint mert varázsigék, részint mert törvények hordozója. Beléptethetünk olyan összefüggést, megfeleltetést, miszerint a varázsigék a tudást, a törvények — végső soron - az Életet jelentik. Ádám vétke menthetetlen; nincs köze révülethez (Ódin nyolc napig fölakasztva lóg, tehát áldozatot hoz), nincs a sámáni elhivatottsághoz (a keresztény vallásban majd Krisztus hozza áldozatával a megváltást és adja vissza az örökkévalóság reményét), Ádám merő kíváncsiságból, fegyelmezetlenségből cselekszik - igaz, ördögi unszolásra.

Meghökkentően idevágnak a „grammatológus” szavai, aki éppenséggel a Tudás mibenlétével, formájával, megjelenítésével, az átörökítés módozatával bíbelődik: „Ha a könyv, a szónak minden jelentésében, csupán egy korszaka volna a létnek (mégpedig végét járó korszaka, mely haláltusájának fényében, avagy szorításának csillapodtával tenné láthatóvá a létet, és amely mint végső betegség, mint némely haldoklók fecsegő és makacs hyperamnesiája, a holt könyvekről szóló könyveket szaporítaná)? Ha többé nem a könyv-forma volna a lét modellje? Ha a lét radikálisan kívül lenne a könyvön, az írásjelen? Ha a lét elveszítené önmagát a könyvben? Ha a könyvek a lét feloldását jelentenék? Ha a könyv világban-való-léte, prezenciája, létének értelme csupán az olvashatatlanságában, a radikális olvashatatlanságban tárulna fel, és ez az olvashatatlanság nem egy elveszett vagy keresett olvashatóság cinkosa, egy olyan lapé, amit még nem kötöttek be semmilyen isteni enciklopédiába? Ha maga a világ nem egy Másiknak a kézirata volna, hanem mindenek előtt minden lehetséges kézirat Másikja? Ha a könyv csupán a halál legbiztosabb elfelejtése volna?”14

Bárcsak ez utóbbi lehetne! - sóhajt fól az ember, és a tudás megszerzésére szegődött héroszok minden bizonnyal meg is elégedtek volna ezzel a lehetőséggel. Csakhogy az igazi kérdés számukra is az volt, vajon valóban minden lehetséges kézirat Másikját tudták-e megszerezni, és mi erre a bizonyíték? Tudniillik csak a modern sámán, az összehasonlítható nyelvész számára kér642