Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
még egy lépés, még egy kapaszkodó és ott vagyunk, oda vár minket az angyal a szárnyas palotába, de nézzünk le még egyszer a patakmederbe, a léken át a mélybe, ott van-e még a bárka abban az óriás, abban a mézcseppnyi nyitott szemben, ott van-e még a királylány, ölében apa, anya, Mari, Micu cica meg a játékok, meg a minden, de Rózsi szól, nem szabad visszanézni, csak felfelé, csak előre, hallod, hív a csillagmuzsika----csak egyszer Rózsi, nézzünk le a felszakadt jégbe, ott van-e még a királyfi, s kezében piroslik-e az alma? ám mindentudó babám nyaka sehogysem hajlik, őt nem kisérti meder, nem mélység, még egyszer nemet forgat fejével, hogy nem szabad, nem soha, csak feleié, csak előre, ott az a minden, hiába, még szorosabban ölelem én őt bundámba, hiába szó, hiába hallgatás, szólításomtól mintha még távolodna, mintha átölelve magamra hagyna, én a híd alatt, ő a híd felett és közöttünk a rés, én csábítás bűvöletében meredek rá a lékre, homályba boruló, zajlás zúgatta lékre, hasadt jég alatt örvény torkában a bárka, süllyed, a királyfi süllyed, a királylány süllyed, mintha már ők is távolodnának, távolodnak tőlem, távolodnak egymástól, a királylányt elkapja a forgó, a királyfi kezében kettévált alma, ahogy rárémülő szemem tágul, úgy esik az szét, egyik a jégtörmelék alól fröcskölő habfodorba, másik------a másik oly sebesen tűnik sem mibe, gyermekszem gyenge az almahullást követni-----hát ő, ő a királyfi, ő a hídverő, ő választ el patakot, tengert, levegőeget, fénytelen mennytetőt és barna földet, ő vágott rést az egészen, szétvált alma közt üres hézagot, üres hézagba vert tükörhidat, szemsugarából lövellt névtelen hidat, ó, jaj, a hullám már őt is ellepi, a királylány sem maradt, a királyfi sem mardt, egy kedves arc sem maradt, a palota süpped, a palota sem maradt, - a part, az üres szem maradt, Rózsi babám ne hagyj el, ó, mily nehéz is lettél és mily távol a következő hágcsó, Rózsi, te nemj előre, de a bábu még egyszer nemet forgat fejével, még a fémcsavar is nyikorog nyakában, intése világos, visz- szavonhatatlan, végső, ne a tükörbe lépjek, ne abba az üres résbe, csak fel, fel, ahol------------------------------------------------------------------------------------hallottad Rózsi, csattant, elvágta, hujjogat, szabadul a szél, ott, ahol elvágta, ászéi, a szél viszi a bárkát, viszi a hidat, tépázza, bundácsám tépi, magával rántja, megállni hogyan, Rózsi, húzzál felfelé, húzzál magaddal, messze a hágcsó, rövid a lábam nem ér odáig, mert a hófényesség oly vakító lett, hogy nem láttuk a létrahíd következő fokát, oly hatalmas, hogy nem fért bele bubám szemének háromszöglet nyílásába, és nehéz, nehéz, nehéz hátunkon a tükörhíd, az a semmi-rés a meghasadt almában, az a tükörhíd ég és föld között nehéz, nehéz, de még hintáztunk sóhajunkon, még emelkedtünk, minden sóhajjal súlyosabban, — Rózsi, aludjunk tovább, — nem lehet, szemed le ne hunyd, a hidat vinni kell, ne a tükörbe lépj, lépj bátran a Té betű karjára, - Rózsi, te menj helyettem, várj, eltakarom szemem, takarom angyalkendővel, takarom kosárkámmal, takarom a szánkóval, bubám, nagy ez a fényesség, semmit sem látok, veled takarom szemem, lábam súlyos, húz lefelé, kezem se tapintja a létrát, hol a létra, hová zuhanunk, a madárlábút se látom — angyal hol vagy?----angyal segíts — 632
