Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Kiss Ferenc: Napló
Ugyanebben a számban a „Nemzetiség-tört. a nemzetiségi iskolákban” címmel Bellér Béla számol be a történészek vitájáról. Anyaga érdekes lehet. 1972. febr. 5. Az És mai száma közöl egy cikket: „Veres Péter priusza” címmel. Morvái Tamásné a Hadtört. Int. munkatársa tette közzé, s tartalmazza a Horthy-rendőrség feljegyzéseit Veres P.-ről. Igen tüzetesen figyelték. - Az És-t nem zavarja a törvénytelen arcátlanság, melyet P. bácsival szemben elkövetett. Ez érdekes közlemény, - hát lehozták. Ugyanitt jelent meg Koroknai Zsuzsa cikke olyan címmel: „Történelmi sorstragédia”. Az ürügye Jacques Meunier és Anna-Marie Savasin: Szilbákó éneke c. könyve (Európa Modern Könyvtár), mely az indiánok pusztulásának történelmi s mai szörnyűségeit tárgyalja. E a cikk iskolapéldája annak az elképesztő különbségnek, amellyel ezek a Koroknaik egy távoli nép s a mienk helyzetéről gondolkodni tudnak. Ha rólunk, a magyarság csendes pusztulásáról van szó (amiről sose ők kezdeményezik a beszédet), akkor ők a józan korrigálok. Nem is olyan nagy a baj, mint Illyés írja. Ha az indiánokról van szó, hangjuk egyszerre „felforrósodik”, s megrendültség hatja át írásukat, - már amennyire ők ilyenre képesek. - No, az persze igaz, hogy az indiánok oszlása látványosabb, de nem szörnyűbb egy árnyalatnyival sem, mint a Maros menti ...., a széki, a torockói magyaroké. D arvas válaszol a Kortárs kérdéseire abból az alkalomból, hogy 60 éves. (Kortárs 1972. 2.) Persze a legkínzóbb kérdésbe ismét beleütközik: „Érdemes volt-e?” Vigasztalgatja önmagát, de érzi, hogy ez nem elég mentség. „Az elmaradt műveket semmi sem pótolhatja; hiányuktól didereg az író, mint szakadt zubbonyában, kitüntetésekkel a szakadt zubbonyon, a negyvennyolcas honvéd veterán, mondjuk 1872-ben, Orosháza piacán didereg s arra gondol: nem azoknak volt-e igazuk, akik kitértek a hívás elől s nem voltak ott se Isaszegnél, se Világosnál?!... A darvasi „feloldás” mintaesete ez. Több szempontból is terméketlen. Reménytelenül az. Először azért, mert (akik ott voltak s akik nem) a szabadságharcban való részvétel, mint analógia túlságosan pontatlan. 1949-56 között a jelenlét vagy a távolmaradás indítékai jóval bonyolultabbak voltak, mint 1848-ban. Ennél fontosabb azonban, hogy ez a szempont szűkít: kikapcsolja pl. a tehetség kategóriáját. Jelen volt Nagy L. is, Illyés is valamiként, Veres is többé-kevésbé. S ez arra figyelmeztet, hogy a jelenlétnek változatai, fokozatai is voltak. Lehetett pl. választani, hogy egy DISZ-vezetőségben kultúrfe- lelős vagy agitpropos legyen az ember. De a lényeg még mindig nem ez, hanem az, hogy a politikai szolgálat jobbára akkor némítja el az írót, ha írói alkata gyenge, ha a megnyilatkozás sajátosan esztétikai természetét nem érzi kike- rülhetetlennek. S ha ez bekövetkezik, tehát az író politikussá lesz, de írói státuszát is őrizni törekszik, akkor a politikában egyre kevesebb szuverenitást vívhat ki a maga számára, szerepe egyre inkább szolgálattá válik a szónak minden értelmében. Az igazi írónak mindig van hová visszavonulnia, akinek nincs ilyen gazdag bázisa, az egyre kiszolgáltatottabbá lesz. — S ezt nem oldhatja fel alkalmi vonzódásaival, a megigazulás féligazságaival. A politikussá vedlett író, ha az igazság fényét szereti, megválthatatlan. Mindez azért is fontos, mert Darvas most megírja, mi történt vele az ’50-es 615
