Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Rónay László: Bárdos László: Láthatatlan párbajok
RÓNAY LÁSZLÓ Bárdos László: Láthatatlan párbajok A kritikaírás közhelye most azt sugallaná, hogy a bevezetőben arról szóljunk: Bárdos László elég ritkaszavú költő, de amikor verset ír, súlyos mondanivalója van. Sokkal izgalmasabb vállalkozás azonban rákérdezni új kötete címére: kivel, mivel vívja párviadalát e szelíd lírikus. Bárdos László ugyanis nem párbajra termett egyéniség, inkább az a típus, amelyik magában dolgozza fól fájdalmait és szenvedéseit. Épp ez adja a megfejtés kulcsát: önmagával viaskodik szüntelen. Teste lassú sorvadásával, szelleme alig észrevehető, mégis figyelmeztető jeladásaival, amelyek arról tudósítják, hogy lassacskán elkopik - mint mindnyájan -, s mindenekelőtt talán azzal a tudattal szembesítik, hogy mindez valamiért történik, a fejlődésnek és a romlásnak oka van; egy számunkra láthatatlan, de megtapasztalható hatalom tervébe illeszkednek, csak épp sosem volt módunk a tervdokumentációkba beletekinteni. Igen, igaza van a költőnek: nemcsak magunk köré kellene figyelnünk, hanem a csillagképekre is. Máskülönben menthetetlenül elnyel az örvény. „Összejátszunk a véggel”, ahogy „Amíg egyszer” című prózaversében írja, „elébe dolgozunk a tölcsérbe gyömöszölt felriadásnak”. Nos, ezzel az életvitellel, életszemlélettel vívja nem szűnő és nem lankadó küzdelmét, melynek hátterét és díszleteit hétköznapi tárgyak, a valóság látható elemei adják, a tétje azonban sokkal nagyobb: egész életünk és jövendőnk. Emberek vagyunk, magától értetődik, hogy meg kell adnunk a pillanatnak, ami a pillanaté, de túl is kell tekintenünk a változások üres egymásutánján. Hová? Merre? Talán tényleg a csillagképek közé. Amíg a pillanatok töredékei között botladozunk, talán megkönnyebbüléssel, talán szorongva gondolunk arra, hogy a sorsunkról való döntés még nem született meg. „Felfüggesztett” állapotban élünk, s megyünk előre a „kétséges azonosulások felé”. Bizonyára jobb volna, ha meghallhatnánk a végső ítélet szavait. De ennek még nem jött el az ideje. Mennünk kell, haladnunk, mégpedig lehetőleg úgy, hogy ne elítéltessünk. Valamennyien birtokoljuk azokat a hiteles szavakat, mondatokat, amelyeket, bármily nehéz és kockázatos is, ki kellene mondanunk. Mégsem ezeket fogalmazgatjuk, hanem „...emészthetetlen szó meg szó, meg ütés, meg szaggatás” amit morzsolgatunk, s közben észrevétlenül veszítjük el annak esélyét, hogy megfogalmazzuk azt az egyetlen igazságot, amelyért élnünk adatott és érdemes. Ezt az „atomnyi” igazságot kellene kimondanunk. Ám rendszerint megelégszünk apró látszatgyőzelme557
