Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Lőrinczy Huba: "Ne szidjad az öregséget! Még vissza fogod sírni" - Márai Sándor Napló 1976-1983 (esszé)

196.). Jelzik e passzusok: ha kevésszer ád is hangot neki, Márait élénken foglalkoztatja önnön elmúlásának gondolata, s egy helyütt (29.) Rilke szavával sóhajt a „saját”, „megélt” halál után, mert „... a statisztikai halál nem az enyém: idegen, melyet az egyén csak elfogad, de nem éli meg”. Egyértelmű utalás ez a Malte Laurids Brigge feljegyzéseinek híres részletére: „Ki adna ma valamit egy jól kidolgozott halálért? Senki. (...) az emberek egyre kevésbé akarják, hogy saját haláluk legyen. Nemsokára ez is olyan ritkaság lesz, mint hogy valakinek saját élete legyen” (vö.: Rainer Maria Rilke: Válogatott prózai művek. Bp., 1990. 9. - Görgey Gábor fordítása), illetőleg a - Csorba Győző átültette - „Saját halálát add, ó, én Uram” kezdetű versfohászra.

Az öreg Márait sújtó betegségnek (betegségeknek?) csupán a ténye kerül szóba néhányszor a Napló ban, részletei, konkrétumai soha. A szerző - szokásához híven - tartózkodó és férfiasán szemérmes: nem óhajtja kórlapját közszemlére tenni, sem hiábavaló panaszkodással viszolyogtatni az olvasót. A „dignitas” parancsa érvényesül ebben is. Annál nagyobb témát kínál neki az öregedés mint folyamat, az öregség mint állapot. Híradás ez a diárium — többek között - egy, „a pátriárkák korába” (103.) érkezett, bölcsen keserű, keserűen bölcs ember önszemléletéről, arról, miként látja, miként viseli el saját aggastyán voltát. Siránkozás, szentimentális ön sajnálat nélkül, tárgyilagos és kemény mondatokban vall vénségéről Márai, csak egyszer fakad föl a - Babits szavát idézve - „takart seb”: amidőn „Csinos fiatal nők séta közben” reá „mosolyognak”. „Fiatalkorban ilyesmi jeladás volt, hívás. Most, a vénség idejében, amikor görnyedten, bottal járok, már inkább csak könyöradomány, amit egy koldusnak nyújt át elmenőben egy jótét lélek. (...) Sokféle alamizsna van, a szexuális alamizsna a legsiralmasabb” (142.). Elárulja e bejegyzés az öregkor nemi nyomorúságát, s utóbb már azt rögzíti a Napló, hogy vajmi kevés marad a hajdani szerelmekből, találkozásokból is: „Néha egy gyöngéd szó emléke. Néha egy mosoly, kézmozdulat, arckifejezés. Testiség emléke semmi” (196.). A vénség nem csupán a veszteségek, hanem a fólöslegesség tudat ideje is. Márai tisztában van azzal, hogy az őt környező világ utálkozva, megvetéssel pillant az öregekre, s ez a korunkban mind agresszívabb vélemény néhol még önszemléletét is átszínezi. Akad ilyen nosztalgikus mondata: „Athénben temploma volt az öregségnek” (143.) - de érzékeli azt is: „Amerikában az old man: durva szó, mint a négybetűs trágár szavak” (85. - tőle a kiemelés!). Olvasván a hírt, hogy „...ezen a bolygón minden másodpercben születik egy gyerek”, „illanó-vil- lanó bűntudat” ébred benne: „... mint aki illetlenül tovább marad valahol, amikor már másnak kell a hely” (167.), s szépítgetés, önáltatás nélkül regisztrálja az új helyzetet s a közhangulatot: „Mindig voltak öreg emberek. De öreg tömegek soha nem voltak. Most vannak. (...) Az öreg embereket - ha éppen rászolgáltak - a múltban tisztelték. Az öreg tömegeket nem tiszteli senki, nyűg és teher vagyunk szegény és gazdag társadalmak számára. A fiatalok morogva nézik. Az öregirtás nem lehetetlen: egy napon védekezni kezd a társadalom az öregek ellen, ahogy az epidémiák ellen védekeznek” (29.). A naplóíró szintúgy rútnak, viszolyogtatónak látja a megvénülteket, köztük magamagát (83., 123-124.), jószerével méltatlannak az ifjúság könyörületére. Megdöbbentő bejegyzések ezek, ám fontosabbak náluk ama passzusok, amelyek az öregkor időélményéről (126.), perspektíva-változásáról (165.) beszélnek. Egy, a szerző számára is újfajta létérzést, létállapotot neveznek néven e rész544