Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Lőrinczy Huba: "Ne szidjad az öregséget! Még vissza fogod sírni" - Márai Sándor Napló 1976-1983 (esszé)

bezárulás apasztani kezdi a szerző szellemi energiáit, érzékelhetővé lesz a műfaj lassú hanyatlása. A rutin továbbra is hibátlanul működik, de itt-ott nem képes ellensúlyozni az invenció lankadását. Mivel pedig a naplójegyzetek zöme ugyanarra a sémára épül, szerkezetük, „mechanizmusuk” hasonlósága — függetlenül a terjedelmi különbségektől - fölidézi a monotónia veszedelmét. Mindegy, hogy valamely olvasmány, esemény, emlék, hirtelen felötlő gondolat vagy más egyéb indítja útjára a meditációt, a röppálya mindenkor ugyanaz. Éles elméjű reflexiók ragadják magasba a jelenséget, megmutatják rejtett értelmét, színét avagy fonákját (esetleg mindkettőt), s a pazar mutatvány váratlan fordulattal, frappáns - aforisztikus kijelentéssel zárul. A módszer félszáz éve változatlan, s nekünk úgy tűnik föl: már nem is annyira Márai Sándor írja a naplót, hanem inkább a napló írja önmagát. Bármily lenyűgöző is az elmejáték, bármily szellemesek is a csattanók, a mennyiség hovatovább közömbösíti a minőséget, fásulttá teszi a befogadót.

Persze, némileg igaztalanok vagyunk, ha a módszer változatlansága miatt éppen e Naplót marasztaljuk el. A régebbi diáriumok ismerete híján aligha éreznők egy kissé nyomasztónak és gépiesnek a Márai választotta metódust, nemigen vennők észre a műfaj kifáradását. Az „alkony csupán az előző Naplók felől nézvést válik láthatóvá, hiszen e kötet értékei önmagukban vitathatatlanok, az intellektuális színvonal pedig roppant magas. Márai ezúttal is elkápráztat műveltségével és okosságával, gondolatmenetei, észrevételei gyakorta tüneményesek, szelleme, iróniája vakító lobbanásokra képes a csattanókban. Ha példákat akarunk fölmutatni, a bőség zavarával küszködünk. Csupán találomra: mily nagyszerű jellemzését adja ez a könyv például Virginia Woolfnak (51.) és Byronnak (60.), mily metszőn fogalmaz verdiktet: „Ha ezt hallom vagy olvasom: »marxista-leninista világnézet«, »keresztény nemzeti kurzus« - körülnézek, hol a kijárat?” (192.), mily pompás, plasztikus és mély egy-egy aforizma: Wagner Siegfried]énék előadása úgy hat ,A júliusi hőségben”, „Mintha valaki többórás ülőfürdőt venne a Niagarában” (23.), „A zseni akkor is nemeset alkot, amikor a szemétben vájkál” (121.), „Csak a mindenáron »új« vénül idő előtt” (184.)! Nehéz abbahagyni a citálást, s az efféle ragyogó fordulatok olvastán mind a szerző elfáradásáról, mind diáriumának némileg problematikus voltáról megfeledkezünk.

Az e Napló ban szinte folyvást érzékelhető kedvetlenség, kiábrándultság - említettük volt — többféle forrásból fakad. „Betegség és öregség” — nevez néven közülök kettőt is Márai (122.), hogy társuljon hozzájuk harmadikként „A közeli halál perspektívája...” (113.). Ez utóbbi, a hamaros elmúlás alig néhány alkalommal kerül elő a fóljegyzésekben (akkor is kopár szóval, riadalom- és érzelgésmentesen), de mindvégig ott lappang a dolgok megett. A naplóíró - mi mást tehetne? — tudomásul veszi a lopakodó, ámde számára (is) irracionális végzetet: „A halált - mint a világegyetemet - nem lehet értelemmel megközelíteni. Nincs »értelme«. Csak van, mint a fóltétlen tények, értelem nélkül” (122.). Másszor azon meditál, hogy az élőlények közül kizárólag az ember rendelkezik haláltudattal, s tán épp ebből következik agresszivitása (154.). Ismét másutt - aligha véletlenül - az eutanáziáról, „Az élet emberséges és irgalmas befejezésé”-ről tűnődik, s amily ironikusan minősíti egy amerikai szerző „praktikus” öngyilkossági javaslatait, éppoly gúnnyal hárítja el egy pap nézetét a szenvedésről mint „Isten ajándéká”-ról s „a gyötrelem nemesítő” voltáról (195—

543