Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Beke György: Tóth Lajos alapításai (esszé)
Azt hiszem, erről az utóbbiról lehet szó... Az a hitem ugyanis, hogy az egyéni boldogulás feltétlenül önzés és gyávaság, ha az a nemzeti közösség egyetemes érdekein kívül történik... Erre a belső átalakításra kéne szövetkeznie magyar pártinak és aktivistának: gondolom, akkor megszületnék és erőssé válnék az az egység, mely egyéni boldogulásokat is biztosítani tudna, s azontúl pedig megőrizné a nemzeti értékeket, s megteremtené a közösségi öntudatot, mely nélkül semmiféle közösségnek nincs jövője.” (Tamási Áron: Tíz nap Szlovenszkóban. Korunk, 1938. január.) 3/a - Reszeli Ferenc meleg, igaz barátságát előbb megismerhettem, mint rokonszenves költészetét. A reggeli vonattal készültem indulni Sellyére; a diákszállásnak tetsző költőlakásban, a blokk tetején, kicsit a város tetején azonnal lebeszélt: maradjak délig, a vonatomat ne búsuljam, van neki autója. Ennek a váratlan autóútnak köszönhetem, hogy egy szlovákiai magyar költő életének íve tárult fel akaratlanul előttem, a padlásszoba zilált nyugalmától és magabiztos hatalmától vissza, az elindító csallóközi falu hűvös nyugtalanságába. Keszeliéknél sokan voltak, késő éjszakáig, és itt is, mint mindegyik fővárosi baráti körben, Tamási Áron otthon és otthonosan érezhette volna magát, hajdani kételyeinek tűnő emlékeivel. Pedig dehogy töltik ezek a magyar fiatalok Szlovákia fővárosában — költők és orvosok, mérnökök és tanárok — estéiket és éjszakáikat bús töprengésben, sorskérdések marcangoló hangulatában! Vidámak, tréfásak, szeretik a rumot és a popzenét, csallóközi kolbászt tesznek az asztalra, pilseni sör mellé, s azt, hogy felelős emberek szép, kötelező kötése kapcsolja őket a tájhoz, a közösséghez, jelenében és jövőjében e tájnak és közösségnek, néha kedélyes megjegyzésekkel vagy éppen ugratással, máskor egy-egy csöndesebb, némább pillanattal, akaratlan őszinteséggel vallják meg. Irodalomról, persze, sok szó esik, mérnökök és orvosok között még inkább, mint Keszeliék költőtanyáján vagy az Irodalmi Szemle szerkesztőségében, de ilyenkor mindig én viszem félre a szót, mert tartok a megszégyenüléstől. Duba Gyula Vajúdó parasztvilágáról véleményt tudok mondani, baráti ajándékként van egy példányom belőle, de Tőzsér Árpád vagy Bábi Tibor vagy Ozsvald Árpád inkább neve szerint él bennem, mint a verseivel, Zalabai Zsigmond remek tanulmányai csak véletlenül jutottak el hozzám, Dobos Lászlóról mások meséltek nekem, a regényíróról és az emberről. Ferikém, ne vizsgáztass, intem le Reszeli barátom igyekezetét a város tetején, inkább tölts, üres a poharam. Nem szeretem a rumot, ártalmas a nyombélfekélyemnek, de a kedves, tanácsaival oly jószívű kolozsvári román orvosprofesszorom nem tudhatja, hogy a rumra néha azért szükség van, minden ellenjavallat dacára. Reszeli Ferit még le tudom beszélni a faggatásról, s teszem magam, hogy nem figyelek oda, mikor Sütőről, Szilágyi Istvánról, Bálint Tiborról úgy beszél, mintha az előbb keltek volna fel innen, az asztal mellől, de Roncsol László írószobájában végképp összezavarodom. Asztalán ott találom - váratlanul látogattam meg — a Tolmács nélküli, s én egyszerre buzgón faggatni kezdem őt, mintha interjú- alanyom lenne, hogy ne kérdezhessen engem, ugyan mit olvastam tőle, társaitól, egyáltalán. 524
