Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Kiss Ferenc: Napló

benne vannak a kritikámban, s ítélje meg az olvasó: ügyek-e, s ha igen, érde- mesek-e szenvedélyes képviseletre.

Én természetesen azt gondolom, hogy igen. Ám ha igazam van is, boldoggá nem tesz, hogy cikkem szenvedélyessé sikeredett. Negyven tájára az ember, - ha kiszorította a maga parcelláját, s érzi, hogy meg is tudná munkálni - egyre terhesebbnek érzi a düheit. A legnemesebbeket is. A „miért is kell fegyvert veretni...” kényszerétől, aki egészséges, szükségképpen szenved. Ha nem, idült gyűlölködő. Felemészti a munkára szánt energiát, megrontja a találékonyság forrását, a jókedvet, gúzsba köti a szófára, játékra, pályatársi figyelmességre szomjas hajlamokat. — Én is rühellem a düheimet. Óvom tőlük magam, s büntetem, ha nem elég sikerrel. Ha kikerülhető zűrök vonzásának is engedek.

Van aztán olyan kihívás is, ami ellen nincs menedék, mert igazságérzet, szakmai tisztesség, közösségi érdek, nemzeti érzékenység egyszerre kap döfést. Már kevés a békesség óhajtása. Gyomor- és idegbaj árán se sikerülhet csendben maradni. Ilyen indulatra engem évek óta legsűrűbben az És kény- szerített. Ezért külön haragszom.

Van tehát bírálatomnak ilyen értelmű személyessége is: keserű megtorlás ez elorrolt nyugalomért. Az indulat része, tartalmi eleme a bírálatnak. Nem ..., nem idegen elem, rekvizítum. Sérelmekből ered és érvektől kap új töltést.

Ez az a helyzet, amikor a „szenvedély” az anyagból nő ki, nem egy kívánalomhoz csiholjuk ki.

Legyen szenvedélyes? Mért legyen? Legyen olyan, amilyen a mondandó. Nem lehet se hűvösen fölényes, se heccelődő, keserűnek kell lennie mert a pozícióm és érveim helyzetét is ki kellett fejezni.

Szerencséje, hogy amilyen mohó és hirtelen indulatú, gyűrődései ilyen hamar ki is simulnak. Híg.

Kár, mert jó szerepe is lehetne, s néha vonzónak is érzem.

Miután Tóth D. az És-ben (múlt héten) Rényit és Fekete Gyulát, mint két szélsőséget megbírálta, s kiemelte érveikből azt, ami megfontolandó, a mai Népszab.-ban (1970. okt. 11.). Rényi egy teljes oldalt betöltő cikkben folytatja a vitát. Erre olyan címen kapott teret a Népszabadságban, mely eddig távoltartotta magát, hogy a kérdés más oldalát boncolja. Erről persze szó sincs. Változatlanul Feketééket denunciálja. „Rájuk bizonyítja”, hogy a gazdálkodást és a kultúrát szembe állítják, ez utóbbitól sürgetve, hogy az előbbi által okozott ndividualizmust leküzdjkék. Hivatkozik az újmechanizmus öntudatnevelő hatására, s általában a nagy dialektikus lováról bélyegzi meg Feketééket. Holott Fekete éppenséggel kultúra és gazdálkodás összhangja ügyében sürgette a kultúra reformját. Sajnos Petrovits is elég nyeglén nyilatkozott erről, amikor védte a polgári szemetet. (Országgyűlés, És.) Azt hallgatják el, ami lényeges, hogy a plebejus gyökerű ízlés nem kap teret, funkciót. Ettől irtóznak, mint a tűztől. Rényi az És 1970. okt. 24-i számában folytatja a vitát Fekete Gyulával. Bírhatatlan terjedelemben s az arcátlanság új szintjén. Legfelháborítóbb, hogy felülről elemzi a vitát, mintha nem egy részese, hanem diszpécsere lenne. Révai-gesztusok ügyeskedéssel átszőve.

Hosszan cáfolja pl. Illyést, aki az ember és kultúra közvetlen alkotó kölcsönösségének múltbeli képletét idézte a mai tendenciák riasztó tüneteinek éreztetésére. Tehát nem azért, hogy visszafelé keressen megoldást. Rényi ter508