Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Kiss Ferenc: Napló

vállalható dolgokat tartalmaz. Szabolcsi figyelmeztet Juhász szétválására, Vitányi a táncdaldömping gátlástalanságára. Szabolcsi óvatosabban, jórészt megírt tényeket ismételve, az „Értelmet” kérve számon, Vitányi nyersebben, markánsabban. — De mindkettő ellenszenves, s az ember utánuk még gyilko- sabbnak érzi a manipulációt. Miért? Mert amiről szólnak, ezelőtt öt évvel volt akut kór. Ma már belefásult mindenki, aki korábban szenvedett tőle. De ők a szenvedésnek ezt a heveny pillanatát kihagyták. A termékeny pillanatot. Megvárták, amíg az ár lefut, s paralizáló szerepét, cirkuszfunkcióját betölti. Szándékosan? Nem valószínű. Ösztöneikben érezték, hogy a cirkusz és a blöffölő mitologikus formanyelv veszedelmesebb indulatokat szerel le, s veszedelmesebb éhségeket elégíthet ki. S ezt nem akarták megzavarni. Más szóval gyávaságnak, konformizmusnak is lehetne ezt nevezni, de rafináltabb dolog ez: hatalmi érdek és szoc. eszmény ravasz egyeztetése, az irányítás pozíciójának egyfajta biztosítása.

A Népszabadság május 13-i számában „Nem jó szél” címmel Pándi bírálja Hernádi „Sirokkó”-ját. Szemére veti, hogy az erőszak konkrét mivoltát elkendőzi, összemossa a fasizmust a szoc. törvénytelenségekkel, s így elsikkad az utóbbi különbsége, az, hogy a párt számolta fel a szoc.-ban esett torzulásokat. Nem bátorság ez - úgymond -, Lengyel J. és Szolzsenyicin sokkal konzekven- sebb és bátrabb. - S én igaz, — de mi csakugyan rafináltan kéjeleg a borzalmakban, s cselesen vakmerő, vagyis kétes értékű, - de Pándi nálánál is nagyobb manipuláns.

A Népszabadság 1969. május 24. (szombat) száma két cikket is közöl Hernádi „Sirokkó”-járól; a Sükösdét s a Hellerét. Mindkettő cáfolja Pándi május 13-ai kritikáját. S nem is nagyon tapintatosan. Tagadják, hogy a parabolának konkrétan ki kellene rajzolni a kort, s a regény vezető alakját jellemében tartják fasisztának, s így elutasítják Pándi ama gyanúsítását, hogy a regény a bolsevizmusra is érvényes. - Pedig Pándinak igaza van, H. és Jancsó nagyon is számít erre a többirányú érvényességre, csak az a kérdés: jogos-é a két hatalmi mechanizmus összemosása. Pándi, mint pártkritikus tagadja ezt. Hel- lerék manipuláció árán akarják igazolni. Szándékuk irodalmibb, de Hernádi nem érdemli ezt a buzgalmat. Se a Hideg napok, mert a gyávaságot üzemeltetik „rázós” témában. Szolzsenyicin nekem is jobban tetszik. Egyenes beszéd, s ennek esztétikai hozadéka is nagy.

A vita külön érdekessége, hogy így kibontakozhat. Németh Lászlót lehet deunciálni (Abodyt, Gulyást levágni, de Hernádi esetében Pándi grál-lovaggá nagyvonalúsodik). A Kortárs válaszát nem közük, pedig Simon írta. Még civakodni is csak köreiken belül lehet. Mint egy szuverén irodalom: megvannak az ágazatai, irányai, harcot „vívnak”, s bármelyik győz, ők nyernek. (Dienes Val., Zelk stb.)

Az Új írás 1969. júniusi számában „A szép és nemszép irodalomról” címmel és bő terjedelemben Somlyó ismét a magyar irodalom intellektuális szegénységéről elmélkedik. Füstölög, mintha az „értelem”-nek ő lenne szorongatott, üldözött képviselője. Világosságország nagykövete egy sötét országban. S fontosabb, hogy Ady ürügyén. Felfedezi az újságíró és irodalompolitikus Ady kulturális érzékenységét és jó ösztönét. Még attól sem riad vissza, hogy K és Babits ellenére dicsérje. S persze a költő — Ady ellenére. A költő ellenére, aki az „ihlet” zsenije, s akit a Petőfi Múzeum kiadványában arcátlanul leszól.

496