Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Ágh István: Utazás magyar keretben (próza)

kendője pedáns, arca is vasalt, szálanként ápolt a hajzata. Piero della Francesca portréjához, az urbinói herceghez hasonlít a bot kampójaként görbülő orra, összezárt szája, keskeny szeme. Piros fejfedővel, piros viselettel, folyóölelte csöpp hegyekkel dekorált mása függ az Uffiziban. Elém terítve olvassa az újságot, s ha fordítja a lapot, óvatosan elsimítja a gyűrődéseket, kétszer néz fól a bő másfél óra alatt, a rézsűt ülő nő combjára, meg a lányomra futólagosán. Dobhártyámon a légnyomás jelzi az alagutakat, húsznál többet is megszámolhatok. Most utazom először a vonatsebesség felső határán, óránként 160 kilométert teszünk meg. Nem úgy tűnik, mintha különös lenne útitársunknak, talán a füle sem zúg annyira. Rómában elhagyja méltóságteljes helyzetét; alsóteste meglepően rövid, biztos emiatt vette föl a trónusra illő tartást. Valami kötelesség miatt érkezik, mi pedig hatalmas kalandból. Két napot töltöttünk Firenzében és Pisában, naiv elszántsággal, hogy kóstoljunk Toscána múltjából, jelenéből, s megtudhattuk, még ez a kóstolás is megemészthetetlenül sok. Itáliai utunkon eddig is tapasztalhattunk némi vakmerőt, tapintatlanságot az elkerült csodák iránt, mely ezen a két napon szentségtöréssé változott.

Jung írja: „Sokat utaztam életem során és szerettem volna Rómába is elmenni, de valahogyan nem éreztem magam alkalmasnak e város benyomásainak befogadására... Mindig csodálkoztam azokon, akik úgy utaznak Rómába, mint mondjuk Párizsba vagy Londonba... Már Pompejiben is beláthatatlan perspektívák tudatosultak bennem, és olyan kérdésekkel kellett szembenéznem, amelyek meghaladták képességemet.” S amikor mégis rászánta magát öregen a nagy pszichológus, jegyváltás közben eszméletét vesztette, sosem jutott el a félve vágyott világba.

Mi lesz maradandó a középkor és a reneszánsz fellegváraiból? Most még egy hosszú film zuhataga, képek, szobrok, templomok, paloták, nagy életsorsok egymásbavágó stafétázása. De mint ahogy útitársunkon pihentette fáradtságát figyelmem, megtalálhatta ebbéli alkalmait a napok jelenidejében. A firenzei utcák első pillanata a zsúfolt szűkösség, nem úgy, mint a római belváros kihalt, macskás, a forgalomtól elfordult csöndessége. Itt csupa járókelő, falhoz szorított teherautók, ahogy döntik a füstöt szánkig, orrunkig ülepítve. Az egycsillagos szálloda, mely az épület más-más tulajdonosa közül az egyik emeletet foglalja el tíz-tizenkét szobájával, családias a pongyolás öregasszonnyal, gar- nihatású. Passziánszozását fejezte be éppen a madám? Itt csak a vendégek ajtai zártak. Este megtudhatjuk, japán vagy távol-keleti társainkkal együtt, mekkora az olaszok beszélgetésének intenzitása, és találgathatunk, közönséges dolgokról társalognak vagy belemenősen veszekednek? Magukat melegítik a szóval, mi meg áthűlünk a szobában.

Kell az a vásáriság a San Lorenzo-bazilika mellett, sátras bóvli és érték, s amint abrakolnak a konflis lovak a dóm terén, a zebrás falburkolat tövében dohányszín és élénktarka pokrócokkal takartan. Nagyon mélyről fakadó ábrándozásunk fényképeken örökül meg, oda halhatatlanodunk, ahol mintha idegen bolygóról jöttünk volna. Az Uffizi képtárban francia diáksereglet, elrohannak lármásan mellőlünk, helyükbe japánok hullámzanak, sokasulnak Botticelli Primaverája elé, melyen a tánc állóképei megmozdulnak, a spiccelő lábfejektől a fóltartott kezek összefonódásáig, szellőtüllben, szépséges nőszemekkel, erotikán túli keblekkel, csípőkkel, tomporokkal. Megszakítja előadását a

479