Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Határ Győző: Életút 3.
óriásnak, aminek ő és köre tartotta, s inkább szántam, mint aki elkótyavetyélte tehetségét; és el nem tudtam képzelni, mi az, amivel ivócimboráit bűvöletében tartja - hacsak az nem, ami a szesztestvéreknél a virtuskodás, hogy mind az asztal-alá-ivásban, mind pedig a gazdag csinibabák lekopasz- tásában ő a bajnok; ám ez már irodalmon kívüli árgumentum. Horváth Béla félrevont, de már erősen megkedvesedve, mint aki alig áll a lábán; és bizalmasan közölte, micsoda „mélyreható reorganizációra” készül a LÁTÓHATÁRNÁL, melybe az eddiginél sokkalta szorosabban, engem is bele akar vonni - A szerkesztőbizottságban: ott a helyed, pajtikám! Te leszel a próza gazdája... Már fókuszolni is alig tudott, amikor a részegség második stádiumába lépett. Sírós-bizalmas ellágyulással „igazolni” próbálta magát és mindazt, ami következik: — Nézz rám! Győzőkém! Idestova hatvanéves leszek! Mondd meg te magad: rendjén van az, hogy hatvan fele járóban másképp ne boldogulhassak abból a nyomorult rádiós fizetésből és vén banyák után koslassak, akiken a behelyezés után behajtom kinnlévőségeimet? Mert nem engedhetem meg, hogy elszalasszam, ha pénzes a pipi; de tudod milyen nehéz az, öreg nővel, akármilyen pipi, mert ha pénzes, mind öreg: csak hogy felálljon: az én koromban?! Hát rendjénvaló az?! Tudomistenem, ha más világot élnénk és én nem lennék rászorulva: a szabad Hazában, amely a keblére ölelné legnagyobb élő költőjét... Tudomistenem! Idehallgass: részeg vagyok, de amit mondok, az színjózan. Ha kilábolok ebből a gyalázatból, ahova a zsiványok taszítottak: újra felvonulunk! A te nevednek is ott kell ragyogni a LÁTÓHATÁR tetején! Bízzál bennem, teszek róla! Hamarosan hallani fogsz rólunk, s majd én eligazítom sorsodat! Megölelt, majd látványos vallomása után csatlakoztunk a vendégkoszorúhoz. Véghetetlen naivságomban mindezt holmi változásokra értettem, amire készülnek a LÁTÓHATÁR müncheni szerkesztőségében - alig egy hónappal annakelőtte, hogy Horváth Béla (legnagyobb élő költőnk) és Vámos Imre puccsszerűen otthontermett és Kádáréknak eladta rágalomáriáját a müncheni Szabad Európa Rádió „korrupt üzelmeiről”. Nagy-elkésve világosság gyűlt agyamban és mindjárt más megvilágításban láttam a hallottakat, amikor egyre-másra érkeztek Horváth Béla gépelt levelei, melyekben hosszan kapacitált az út megtételére, mely előttem immár nyitva áll és nekem meg csak az angol rádiót kéne befürdetnem, „korrupt üzelmeivel”, hogy nevem felkerüljön a pesti LÁTÓHATÁR címlapjára. Szegény Szvengáli - ő se gondolta volna, milyen hamar elhajítják, mint a kifacsart citromot s hogy az őt immár keblére ölelő Hazában is milyen hamar utolérik a megélhetési gondok — míg „lapja”, a LÁTÓHATÁR, havi antológiává, afféle mini-cügesf-té szürkül. Utolsó hírem szerint, róla, jobb híján s mint akinek meg kell fognia minden munka végét - statisztaként alkalmazták a Hunnia Filmgyárban... Hivatásos naivista voltam, Lorcsikám; balekságomban sokáig nem ébredtem fel idealizmusom naiv álmaiból, még Gara Laci „beavatása” és a Horváth 450