Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Kiss Sándor: Egy szobrász emlékezései I. rész
Igazi diákváros, maga ez a tény, na meg az épületei, úgy is mondanám, az egyetlen magyar telepítésű, igazi város. Legalábbis az én ismereteim szerint, melyek lehetnek elfogultak, ez természetes, de ahol a magyar szellem és város együtt volt, az Kolozsvár. Tiszta kívül-belül, csendes, csak a diákok és diáklányok csilingelő nevetése oldotta csendjét. Erdély és a magyar történelem múltja szellemi nagyjainak lakhelye, éppen ezért szellemi előzménye is, és abban az időben jelene, mindez együtt Kolozsvár. Nem véletlen, hogy a jelenkori román nacionalizmus még a fizikai és szellemi romjain is tajtékzik ennek a városnak, hogy minél mélyebbre rombolja régi tudatfalait és vele együtt az élőt is. Addig míg meg nem szünteti a sírokat, és ezt keményen is csinálja, nincs nyugta. Ne is legyen soha. Ma visszamenni Kolozsvárra, nagyon lehangoló, koszos, rendezetlen, valami olyan népséggel a régi falak között, kikről messze leolvasod, hogy nem tartoznak és soha nem is tartoztak oda. Szomorú. Na, szóval Magyarország és Észak-Erdély eggyé vált. Mi ott éltünk volna boldogan, ha az úgynevezett anyaországi betelepültek vagy hazatérők nem keserítették volna életünket néha. Nagyon nehéz volt a romániai uram megszólítás helyett újra a tekintetes, vagy nagyságos, vagy méltóságos uram megszólítást használni. Ez Erdélyben nem is tudott igazán újra gyökeresedni, visszacsinálni az elmúlt társadalmi rendet nem lehetett, ami akkor még az Anyaországban bőven virágzott. Gyerekek voltunk még a kolozsvári tartózkodás kezdetén. Sok olyan dolog ért az első önkívületi öröm állapotán kívül, amit még fiatal diákként is nehéz volt megemészteni, elfogadni. Olyan kiélezettek voltunk az elnyomásnak ra- fináltan adagolt, romboló hatása ellen a lelkűnkben, ezért harcoltunk ettől kezdve, hogy ne alakuljon ki az új felsősök között sem most már fordított előjellel a megkülönböztetés e szomorú formája. A felső négy gimnáziumot egy új, azaz akkor indított gimnáziumban a Farkas utcában végeztem. Itt is érettségiztem 1944-ben, az odaérő háború előtt közvetlen. Ez a gimnázium az egyetem mellé rendelt, gyakorló iskola volt, mit mi diákok nagyon élveztünk, fiatal, induló tanárok órabemutatóival együtt. Akit megkedveltünk közülük, olyan gyakorló órát produkáltunk vele, hogy az egyetemi professzorok álla leesett. Mi jobban ismertük a tanítás gyakorló fortélyait, mint bárki, mert évekig ezt tették velünk, s mi is ezt nyújtani és átadni is tudtuk a megkedvelt, fiatal tanároknak. Visszatérve az elnyomás kérdésére: az Anyaországból is érkezett hozzánk néhány tanár. Nem mind voltak kitűnőek, köztük egypár eltanácsolt is volt az ottani iskolából. Megnyilvánulásaikkal minket, magyar gyerekeket, gyakran hoztak zavarba a román osztálytársaikra tett megjegyzéseikkel. Mi ezt soha nem tettük és ugyanúgy éreztük, mintha minket is ért volna az arcul- csapás nemzeti érzéseinkben. Ezért nem tudott közöttünk soha a nemzeti szocializmus, más néven fasizmus semmilyen formában befurakodni, sem megosztani minket. Mi tudtuk, mi az, ha egy kis embernek kutyabőrt adnak a másik kis emberrel szemben, tudtuk mi az, másodosztályú honpolgárnak lenni, és azt is tudtuk, mit eredményez az, ha ez a forma meghonosodik: pusztulást. Közben ismereteink nőttek, így már fiatalon igen kritikusan olvastuk és 437
