Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
vaid mind-mind kikeltek, nézd, a csipkebokor a holdtalan éjszakában is tüzet lehel és tavalyi bogyóval csőrében repül a gerle, ám túl a mocsárban gázol a gólya, csőre vörös villám az álmos őszi tájban, óceán magvai, játékszereddel ültettem tele a földet, hullámot hullámra, gyűrűket gyűrűbe, egymásba karoló, egymáson átugró tarka számokat hintettem, színek, alakzatok és mérték, egymáson áttetsző árnyak, nézzétek, mind idehoztam és nyílik és hervad és bomlik és zárul a háromágú tömérdek tűzmag és téged is, ó, lények hatalmas köpülője óceán, lábujjam téged is hintett hímporos tánccal, emlékezz óceán és nyílj meg varázslatom mennyei boltja, tükröd felett a kongó égre emeltem pillám s a csillagok lépésem ütemére szabtak határt a véget nem érő kéknek, emlékezz óceán, akkor helyeztem vissza a zuhanó Lantot, szüntelen vajúdó bensőd húrját többé el nem szakítja és te föld nyílj meg sír, ahol annyiszor álltam, barázda nyílj meg, hová a magok javát vetettem, emlékezz föld, miként vártál az ismerőre, hogy tanítsalak születni, tanítsalak kinyílni, lényekkel töltöttem a magányt, csak megálltam a rideg falnál, tűzött a nap, kúszott a gyík s olajfa szára hajtott, csak ránéztem a gyermekedre, ébredt benne az emlék, emlékkel tele ez a fold, emlékemmel tele a fold föld lelkes lényei, nyíljatok meg és emlékezzetek a játékra, amit kezdettől fogva jártunk, a kört sohsem hagytuk nyitva, a labdát mindenki dobta, a láncot mindenki fogta, a kört sohsem hagytuk nyitva s ha egyszer a kapun kilépett, kergettük vissza, vissza, vissza, mert a kört sohasem hagytuk nyitva zörgetek, dobbantok a szavak zártfogú kapujában, ó, hány gyilkos szó mérgezte vérem, ó szent szavak, a félelmet is én vetettem s a félelemből csírázó erőt és most senki, senki, hogy ítéletet kiáltson, én adtam a kardot és a mérget, jaj mindent odaadtam, hiába szőttem a tündérhálót, egy póknak sincs számomra gyilkos csípése ó, békák, kígyók, porontyotokért dobtam árnyékot a napra s keltettem őket sűrű holdfényben, méregfogatok kihullott? és te, bárányom vérével táplált fenevad, hol van a hála? és ti jeges hegycsúcsok - gőgjükben dehogy is örökkévalók, hiszen én szültem őket - hol az irgalom? - ó, boldogok, mind bezárulnak a halálba, csak én bolyongok és temetek te- metetlen, az egymást felfaló évek szikráit csiholom, szénáját forgatom, orsóját pergetem halál nélkül halandó hogy nyerjen örök éltet? Nap, bocsásd meg nekem az éjjelt s tégy örökéjjé! így könyörgött és könyörgése idején a születendő gyerekek nyaka köré csavarodott a köldökzsinór, vagy fürdetés közben haltak meg, mire Jula, a bába megérkezett, az anyák elvéreztek, az ablakok bezárultak és nyomában hullott 39
