Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Kiss Sándor: Egy szobrász emlékezései I. rész
naponta hét kilométer, kivéve ha délután nem kellett volna különböző okok miatt visszamenni. így gyakran tizennégy kilométerre rúgott a megtett út, s ez hétéves koromtól tartott tizenöt éves koromig. Őszi, tavaszi időben eltelt remekül a gyaloglóidő, sok-sok felfedező úttal a Csigahegyen, Fellegváron, Cenken és más, Brassót körülvevő dombokon, mely utak hossza pontosan a duplái voltak a szülők által előírt két pont közötti legrövidebb távolságnak. De télen is gyakran tettük meg az utat imigyen, úgyhogy mire hazaértünk, kopogóra fagyott térdnadrágunk. Ezért nem szeretek sétálni. Nekem a séta sem gyógyító, sem szórakoztató, sem jó étvágyat csináló, sem alvásra előkészítő dolog. Én egy életre kisétáltam magam nap nap után, én egy életre kirándultam magam nap nap után, én egy életre kirosszalkodtam magam, én egy életre kirohantam magam. A brassói római katolikus elemi iskola a Kolostor utcában volt. Nyújtott iskola, egyszerű építészeti megoldással, azaz egy hosszú fóldszintű folyosóra volt ráfűzve az alsó négy osztály. A folyosó végén nyílt egy ajtó, ahonnan az egész rálátás biztosítva, így a fegyelmi felügyelet is. Minden félórában az igazgató úr „életem legjobb magyar embere” kinézett, s az ajtó előtt állókat, kiket a tanító néni rossz magatartásuk miatt küldött ki, magához kérte olyan hangon, hogy az osztályban bent lévők is megremegtek. Pár perc múlva szipogva jelentkeztek az osztályban a kezeltek, és abban az évben aligha lehetett kiküldeni őket. így a tanító nénik nyugodtan taníthattak, az állandó fegyelmezés terhe nélkül. Állítom, hogy abban a korosztályban, elöl-hátul egyetlen dislexiás sem volt. Hála a drága Meizer igazgató úrnak, a legjobb magyarnak, mindenki folyékonyan olvasott az első elemi végén. Te drága igazgató úr, ha nem fogsz minket olyan kemény kézzel, hányán nem lettünk volna azok, akik lettünk, hányán elsüllyedtünk volna az akkori szedett-vedett új társadalom ingoványos sötét sarában. Csak az én osztályomból hány kiváló ember lett, tanár, orvos, mérnök, jogász, zenész, a gyulafehérvári papnevelde rektora stb. Ez mind a nehéz kis szegény sorsú gyerekek közül való volt, kiknek pszichológusa, politikusa, erkölcsi tanítója, identitástudat kialakítója, politológusa, szellemi vezére és magyar példaképe ő volt, Meizer igazgató úr. Az Isten áldja meg haló poraiban is. Magyarrá neveltek, nem mások ellen, nem mások fólé, nem lenézőnek, nem megvetőnek, csak egyszerűen magyarnak. Minden, amink volt, minden, amink van és abban való hitet, érte való küzdést a megtartásban, érte való tevést a magasabb érték elérésében. Ez viszont kemény hitet tételez, tisztázást magaddal, a tieiddel szemben, tisztánlátást a lehetőségekben, és tisztánlátást a téged támadókkal szemben. Úgy neveltek magyarnak, mint ahogyan természetes a légzés az élethez, de nélküle nincs élet, különösen nincs ma sem Európa ezen részén. Volt egy térkép, Románia nagy térképe elemiben, minden osztályban a falon. Mennyit néztem rajta Magyarország feliratú részét, azt a zöld kis foltot, mit Románia foltja engedélyezett a papíron. Istenem, mennyi szép álom alkotója volt ez a kis zöld rész, mennyi szép tett elindítója, mennyi hősies kiállás talaja, mennyi igazság kérése Istentől, mennyi és mennyi remény rózsaszínűvé festője. Mennyi erő adója a tanuláshoz, mennyi sebtapasz a megalázás elviseléséhez és mennyi útmutatás az igaz és tisztességes út megtalálásához az 434
