Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
magasabbra ívelő pallón, az inogó korlátmaradékra támaszkodva nem szédülhetek alá, a híres, a nagyon híres (a világvégén is híres, de itt már elfelejtették) hídépítő valamelyik résben rejtőzik, és ilyenkor ősszel a megdagadt víz felett magasra emeli a pallót, egy kaiján tartja, egy karja is erősebb a kovács két markánál, lebegőt játszik velünk, ezért nyikkan a híd és hintázik és roppan, Rózsi ne félj, te csak ne félj, hallod a résből a hídverő nevetését, csak tréfából ijesztget, csak ne remegj, erősen foglak, fogjál erősen, hű, mily magasra szökken a patakhab, arcomra fröccsent, pedig köd, szélcsend, aprócska szellő, rebbenő, csak annyi, hogy Rózsi fején az angyalhajat fodrozza, szélszárnyas habok, egész közel, kezemmel vajon elérem? — amott szemben a meredek part, halálörömben piruló bokrok, az önmaguk teljes létében megfáradt gallyakról a betöltött élet fájdalom nélkül leváló levelei végső fényüket, a forró vöröset belevetik a hideg sodrásba, ám van a másik part, valahol távolabb, valahol feljebb, a hízelgő puha lankás, legyen ősz, vagy tavasz, a víz ott nem dagad sem sebesebben, sem dühösebben, mint rácsos ágyban a párna, a fűzek derékig vízben hajukat mossák, de itt, itt csak liheg, lobog, türelmes kövek, türelmes partok között, megbokrosodott a víz, a sörényes, hídláb körül még egyszer örvénybe forgat lángoló, kihűlő levélnyalábot, aztán feldobja, meríti, sodorja, hová viszi, Rózsi, hová viszi? - a messze tengerre, dehogyis Rózsi, itt van a tenger, fejünk felett horkan, száj, óriás száj, teste nincs, kinek a szája - a szalagom nedves, a főkötőd is, no most kifáradt, merül vissza a fövényre terülő árba, most hunyd be szemed, most meg nyissad, látod-e már? ilyenkor mindég ősz volt, és Rózsi babám a rohanó hegyipatakkal párhuzamos hullámokban csapkodta arcomat, mondd Rózsi, miért szalad a hullám, hová olyan sietve, Mari mondta, mikor a kamrát tapasztotta, megmondta, az óriás öbölbe, a feneketlen tengerbe, bubám, hisz’ tudod, ez itt a tenger, ez itt a messze, hunyd be szemed és nyissad, látod-e már---i lyenkor mindég ősz van, és a zajló tajték felett, ha némán közeledik a híd, ha kérdezem, mondd Rózsi, tudod-e már ki ácsolta, miből ácsolta, ő a megérett esztendő bölcsességével telten, habozás nélkül válaszol: a híres hídépítő, kőből, fából, békanyálból, pókhálóból, cérnaszálból — és még miből? esőszálból----és még miből? a reggelből, a fényes éjszakából-----és még miből? hulló c sillag porából — és még miből? szalmaszálból, szalmaszálon fújt buborék szálltából, költöző madarak röptének suhanásából - és még? kavicsok csiholt szikrájából - és még? angyalok hajából - és még? egyetlen szóból, sűrű hallgatásból látod-e már, ez itt a tenger, az a legmélyebb, az a legsűrűbb, Mari mondta, mélyébe sohsem látni, mélyében alja sincs sehol, szemem hunyom-nyitom, nézd hogy nő a patak, a pimpó levele duzzad, sárga virágát a taraj most felkapja, viszi, ó, a tenger elvitte, a drága cserepeket is, a madárszemes 423
