Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
valaki kell, hogy a világ el ne fogyjon, - így szóltam hozzá azon a nyári reggelen, amikor hazatértem és már el is fordultam, hogy menjek, ha kell, búcsú nélkül, mivel úgy van rendjén, hogy az ember nyáron térjen haza az ősi hazába, oda, ahol az ember az ősi hazát a ringó asszony ölében örökké változatlanul megleli, de ha reggel el is fordultam, este újból felkerestem s jobb vállát érintve szólítottam makacsul újra, meg újra - „Jula néni!” — úgy tettem, mintha nem is venném észre, hogy egykor selyemkelmeként egybe- omló haja helyén félig nyirkos-szőkére, félig barnára száradt kukoricahajfo- natok csüngenek - én vagyok, Kóré, nem ismersz? - nem, nem - és már a név is idegenebb volt fülének, mint reggel, idegen volt a sajátja is, és amint ruháját a vállon megérintettem, zörgött, mint márciusban a tölgyfán maradt levél, megértettem, amíg az asszonyok élnek, ruháik is, de azután ruháikat magukra dobják, vagy éppen viselik, vagy éppen fonnyadni hagyják, mindenképpen elvesztik a ruhával alkotott egységüket, így Jula is, amilyen mélyen az emberöltők emlékezetében le lehet szállni, fekete ruhát viselt, de nem fekete színűt, volt úgy, hogy apró pettyel (ó, sohasem kihívó nagy babokkal), volt úgy, hogy ruhája sötétlila, máskor világos törökviola s mindég az aznapi nyílás esti illatát árasztva, szétszórt virággal, akár a nyárvégi kert, amely már valamennyi díszét kibontotta, s hogy van még egy, a krizantém, az még a kert tudatában is alszik, nehogy elsiesse, nehogy elvetélje, hiszen erre készült tavasz óta, és ha már ennek a minden virágok illatát magában egyesítő tömjénje is áradni kezd, vége az áldozatnak, a halottak napjának beteljesedett pompájában az áldozó áldozattá válik, - a nyárvégi kert, amelyben a maradék virágok után lehet böngészni, milyen meglepetés egy kései rózsa és milyen ajándék a tévedésből szeptemberben kinyíló ibolya és az októberben a közeledő télről tudomást sem szerző oroszlánszáj, bársonya egész nyáron sem volt ilyen hamvas, ilyen tüzes, a ruha máskor keresztül- kasul kockás labirintusban játszott s a berakás hiába volt szabályos körbe- körben, a rejtekhelyek a ringó járásban mégis kiszámíthatatlanok, utána a felhőkig karikázó por, s a levegő úgy vette és vetette fel a szoknya-verte hullámokat, mint a folyó a hasító csolnakét, s bennünk, akik a léckerítésbe fogózva a fagyalbokrok mögül néztük a távozó alak kisebbé-válásával arányosan növekedő s csak nagysokára szétfoszló porkarikákat, elvonuló lebegése olyan lágyan lépcsőzetes nyomokat hagyott, mint a fóvenyparton a visszavonuló dagály, amíg csak nem jön az első hajnali szél, - ám ruhája most zörgött, lehullani készülő levél, és az asszony, aki világra hozott, akár a tehén az elválasztott borjára, most nem ismert reám, megszabadult, - és hirtelen magam is valami csodálatosan szabad világba kerültem, ahol láttam külön a szoknyát, külön a haját, a kezét, és külön őt magát a nevével és a nevében, amelyet mégis ki mertem mondani, s ez a vakító szabadság hidat ívelt közénk, a részvétet, ezen nyúltam át, és ő a messziről jött idegennek, aki az ismeretlen fold írját hozza, segítségkérőén mutatta önmagát, s meghosszabbodott mutatóujjának érintésére a még mindég gyümölcsarcú karjára szorosan tapadó ingváll középen kinyílott, s két fonnyadni kezdő, a későn 37
