Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Lőrinczy Huba: Ortega és Márai - Adalékok egy szellemi vonzalom históriájához (tanulmány)

az igazolását, kiegészítését, szisztematikus kifejtését kapta meg Ortega y Gas- settől (akár az ifjúságában olyannyira kedvelt Schopenhauertől és Nietzsché- től8 avagy a később fölfedezett sztoikusoktól9), épp emiatt fogadta be akkora készséggel a tőle olvasottakat. A spanyol kortárs segített alakot, fogalmi megnevezést adni a magyar alkotóban amúgy is benne élő eszméknek és elképzeléseknek, segített tisztázni, kiegészíteni a még kavargásban lévő dolgokat - ekként volt termékenyítő, gyarapító hatású. Nem véletlen, hogy Márai Orte- ga-élményében, Ortega-recepciójában minduntalan érezhetni a ráismerés, a társra lelés, a szellemi találkozás örömét; a similis simili gaudet ősi bölcsessége ezúttal is érvényes.

A filozófus befolyása a szépíróra a harmincas és a negyvenes években a legelevenebb. Ortega y Gasset neve, egy-egy tétele megannyiszor fólbukkan Márai akkortájt írott cikkeiben, esszéiben, tanítása benne él a nemzetnevelésről közreadott Röpirat, a Füves könyv és az akadémiai székfoglaló gondolatvilágában, beszivárog bizonyos regények - példának okáért Az igazi - koncepciójába, mi több: a Sértődöttek egyik kulcsfigurája részint a spanyol bölcselőről mintázódott10, hogy a Naplók számos passzusát, célzását, hivatkozását immár ne is említsük. 1955-ben az alábbi, vallomásos futamot jegyezte be diáriumába Márai: „Ortega y Gasset meghalt. Az a »de kár«-érzés, amely megvillan az eszméletben, amikor ezt a hírt olvasom: kortársi halálhírrel kapcsolatban ritka. A Nagy Kortársak néha illetlenül túlélik magukat. De Ortega y Gasset halálhírét olvasva »veszteséget« érzek: egy meglepetés lehetőségével kevesebb van a világban. Az utolsó mediterrán szellemek egyike volt, szabad, arányos, pogány és katolikus egyszerre - nem hitében, hanem alkatilag. Apró írásaiban is az a fény villogott, mint a mediterrán partokon mindenütt: a jókedvű, a kegyetlenül éles, a ráncot, bibircset mutató, a mindennel-engesztelt szellem fénye.”11 S ha gyérültek is az emigráció évtizedeiben az Ortegától vett idézetek, a reá vonatkozó utalások, Márai rokonszenve, nagyrabecsülése mit sem fakult iránta. Tanúsítja ezt a Naplók jó néhány részlete, a bevezetőnkben citált, kései nyilatkozat nemkülönben.

Amidőn Márai Ortegát választotta magának, egy egzisztencialista filozófus hívéül szegődött. Megkerülhetetlennek tetszik a kérdés: miért éppen ő a fölismert rokon, a kiszemelt mester, miért nem ugyanez irányzat valamely más, netán még nagyobb formátumú bölcselője? Miért nem a spanyol egzisztencializmus másik kiválósága, Ortega ellenlábasa, a Kosztolányitól sokra tartott Miguel de Unamuno'2 például, kinek kávéházi asztalánál oly „szívesen” időzött Márai a húszas évek Párizsában13, s kinek műveit - nyilván nem a hajdani ismeretség okán - még hajlott korában is egyetértőn idézgette, olvasgatta11? Miért nem a német egzisztencializmus büszkesége, Martin Heidegger avagy az ugyancsak világhíres Karl Jaspers, hiszen - magától értetődőn - tanulmányozta őket is15? Miért nem a francia egzisztencializmus valamelyik kitűnősége, Sartre vagy Camus? (Kivált jogosak e kérdések, ha figyelembe vesszük, hogy Márai jószerével anyanyelvi színvonalon birtokolta a németet és a franciát, spanyolul viszont nem tudott.) Úgy találnék: akad - legalább részleges érvényű - válasz e problémákra.

Bármily rokonszenves jelenség volt is a fiatal Márai számára a száműzött Unamuno, bölcseletének számos eleme inkább idegenül hathatott reá. „Don Miguel” (ahogy a kortársak nevezték) mélyen vallásos lélek, nyugtalan Isten367