Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Tóth Csaba: Az idő a képzőművészetben (esszé)
TÓTH CSABA Az idő a képzőművészetben Az idő és a képzőművészet látszólag ellentmondásos kapcsolatáról sokat és sokféleképpen lehetne írni, mégis viszonylag keveset foglalkoztak vele. Mind a művészet- történet, mind az esztétika, a pszichológia és a filozófia e témakörben adós. A köztudatban kialakult séma szerint az összes művészeti ág közt a képzőművészetnek van legkevesebb köze az időhöz, mivel az a szemünkön keresztül, a látvány befogadásával képes hatni ránk és akár az idő tört egysége, egy szempillantás is elégséges ahhoz, hogy a képzőművészeti alkotás maradandó élménnyé váljék számunkra. Az irodalomban, a prózában a drámában, de még a filmben is az idő a cselekménnyel, a történéssel azonos, vagy legalábbis kibontásához, megjelenítéséhez, valósággá válásához az idő nélkülözhetetlen. A zenében a dallam, a hangsor, a ritmus, a zenei motívum, a kompozíció mind az idő függvénye. Mégis milyen időről van szó akkor, amikor pl. egy évezredekkel ezelőtt készült műalkotás ma is elevenen képes hatni ránk, vagy hogyan kell megnevezni a folyamatot, amikor az alkotóban az elsődleges élmény a „termékeny pillanat műveként” az alkotásban művé válik? Egyáltalán hova tegyük e kapcsolatrendszerben az alkotás, a kivitelezés folyamatát, vagy épp azt, hogy milyen műalkotások milyen életkorban fogannak meg, milyen a művész érettsége, felkészültsége? Vagy épp ama bizonyos pillanat után, miután találkoztunk a képzőművészeti műalkotással, ez az élmény hogyan és meddig képes hatása alatt tartani bennünket, mikorra változik meg tőle gondolat- és érzésvilágunk? A tér mellett az idő az egyik legfontosabb filozófiai fogalmunk, mivel végességük mellett épp a végtelenségük okoz állandó talányt számunkra. Tehát egyszerre mérhetőek és mérhetetlenek, a mérhetetlenség pedig minden metafizika alapja. Emiatt érintkezett mindig a képzőművészet a transzcendenciával, és emiatt nehéz mindig is megközelíteni egzakt módon ezt a témát. Az idő és a képzőművészet kapcsolata mint egy kötélvég egyszerre sok szálra foszlik. Ebből szeretnék egy szálat én kibontani, amely a többi hasonlóhoz szintén ritkán képezte kutatás tárgyát a művészettörténetben. 1991-től kezdődően használok fel idézetként mások által már korábban megfestett képeket. Úgy is lehetne mondani, habár ez a képzőművészetben szokatlan, interpretálom e műveket. Ehhez a munkához elengedhetetlen volt, hogy a mű újraalkotása során ne próbáljam újra átélni az interpretált festmény és alkotójának egyszeri és megismételhetetlen viszonyát. Csernus Tibort idézve: „Micsoda élvezet egy Velazquez festette kezet szemlélni, megpróbálni behatolni gondolataiba, miközben azt festette, felfedezni hogyan .gondolta’ e kezet, mert a festészet mindig gondolati aktus... Végső soron azt keresem, hogy a tárgyak és közöttem, a kompozíciók és közöttem ugyanazt a viszonyt létesítsem, mint a Mesterek (akik ugyanúgy festők, mint én) kerestek létesíteni a tárgyak és önmaguk, a kompozíciók és önmaguk között. Egyszerűen csak .álmodni’ akarom sorsukat és az álmon át rekonstruálni az általuk megtett utat.” Én magam ezt az interpretációs viszonyt korábban így fogalmaztam meg: A lényeg számomra mindenképp abban mutatkozik meg, hogy azt a bizonyos megszakadt metaforikus képi nyelvet csak ezeken a régi műveken keresztül rekonstruálhatom. 354
