Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Witold Gombrowicz: Kozmosz (regényrészlet) (Körner Gábor fordítása)
De közbevágott: - És ki mondta neked, hogy ennek a valakinek nem hiányzik egy kereke? Másrészt: honnan tudod, hány jelet fabrikál? Lehet, hogy mi csak egyet fedeztünk fel a sok közül... Körbemutatott a kerten és a házon: - Lehet, hogy itt csak úgy hemzsegnek a jelek... Álltunk - göröngy, pókháló - s már tudni lehetett, hogy nem hagyjuk annyiban a dolgot. Mi mást tehettünk? Kezembe vettem egy fél téglát, megnéztem, félreraktam, és azt mondtam: - Tehát? Akkor a kocsirúd vonala mentén nyomozunk? Szégyenlősen elmosplyodott.- Nincs mit tenni. Érted. Csak hogy megnyugodjunk. Holnap vasárnap. Szabadnapos lesz. Át kell kutatnunk a szobáját, majd meglátjuk, nem látunk-e meg ott valamit... Ha pedig nem, hát legalább vége a szédítésnek! Szemügyre vettem a törmeléket, ő is - mintha szerettem volna kiolvasni belőle ama ajak jelentéktelen, ámde disznó, szájszéli csusszanását, s természetesen úgy rémlett, hogy a törmelékek, hámfák, szíjak és hulladékok közt egyszeriben ott lüktet a keringő csuszamlás légköre, a torzulás körvonala... együtt a hamutartóval, az ágy hálójával, a zárolással és feltárolással... s már minden ott vibrált, forrt, és elért Lénához, ami megijesztett, mert hogyisne, gondoltam, megint ügyködünk valamit, és ügyködés közben valóságossá tesszük... bekapcsoljuk az ügybe ezt a kocsirudat, s most innen, a törmelék felől fogok eljutni a szájhoz - ez megragadott - mivel, ah, ügyködni kezdünk, gondoltam, s ügyködvén behatolunk a rejtélybe, hohó, átérünk Katasia szobájához, átkutatjuk, megvizsgáljuk, ellenőrizzük! Ellenőrizzük! Ah, világosságot hozó ügyködés! És ah, sötétségbe taszító ügyködés, mely éjszakába, fantazmagóriák közé vezet! Nem, mindennek ellenére jobban éreztem magam - úgy tértünk vissza a kavicsos ösvényen, mint két detektív — tervünk minden részletre kiterjedő kidolgozása révén becsülettel elélhettem másnapig. A vacsora nyugodtan telt, látómezőm egyre inkább az abroszra szűkült, egyre inkább nehezemre esett felpillantani rájuk, néztem az abroszt, ahol Lena kezecskéje... ma nyugalmasabb volt, kifejezett remegés nem mutatkozott rajta (de lehet, hogy ez épp annak a jele volt, hogy ő állította be a kocsirudat!), és a többi kéz, például Leon lomha keze, vagy Ludwiké, az eroto-nemeroto, és Gömböc kacsói, mint céklán krumpli, a nyanyás, termetes karból kiálló öklöcske, mely csöndesen növekvő kellemetlen érzést váltott ki... mely könyöktájon még kellemetlenebbé vált, ahol a felrepedezett vörösség kékeslila és szederjes kis kanyarulatokká változott, melyek újabb járatokba torkolltak. Kezek zavaros, kínzó kombinációi, hasonlóak a mennyezeten, a falakon... a mindenütt jelenlévő kombinációkhoz... Leon abbahagyta a dobolást, jobb keze két ujjával megragadta bal kezének egy ujját, és így tartotta, miközben meredt figyelemmel szemlélte, ajkán merengő mosollyal. Ott fenn, a kezek fölött, természetesen most is javában folyt a csevegés, de alig jutott el hozzám ez-az, különféle témák kerültek szóba, de Ludwik egyszercsak azt mondta, mit gondol, apuka, képzeljen el apuka tíz katonát, amint libasorban vonulnak egymás mögött, mit gondol, apuka, mennyi időre volna szükség ahhoz, hogy 336
