Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Határ Győző: Életút 3.

szetes, az neked fura, hiszen a Csatornán-innen „minden másképp van”...?! Jaj, most megfogtál, Lorcsikám. Mert három évtized alatt magam is jócskán elangolosodtam s ma már nekem is természetes, ami a legeslegelején még szemet szúrt. Pl. hogy a házak „belei” - a szennyvízlevezető csövek/tömlők a homlokzaton kívül vannak, eléktelenítve azt; ezen a György-korabeliek úgy segítettek, hogy a homlokzatokon nem rajzolták be a csőrandaságokat (kü­lönben is, az ő „lelki szemeik” nem látták, hogy így a homlokzaton kering és távozik el a mosogatóié meg a bélsár) - mint ahogy nálunk is, neoklasszikus korban nem rajzolták be azokat az otromba kéménycsoportokat, amelyek elrontották volna a jón oszlopok összhangját avagy a szimmetriát. Furcsálltám én mindent: a cukorkabolt és a trafíkos házasítását, a cukorkaféleségek le­hetetlen formáját, a kulináriák ízét-és konzisztenciáját, az angol „leveseket”, amelyek főzeléksűrűségúek, a skót haggiszt, ami ehetetlen-kemény, az édes­séget sós vajjal; a bitter-nek becézett, legnépszerűbb sörfajtát, amely híg alig- sör és ráadásul bálnazsírral „fényesítik”. A végén már csak ímmel-ámmal felelgettem s belefáradva-belenyugodva - mind kevesebbet furcsálltám azt, ami eztán a befogadó hazám, a tejes teát, ha a fene fenét eszik is, szeretnem kell, a fenékhimbálós, ütemtapsos néger spirituálét az angolszász atyaúristen fülével kell hallanom és szeretnem kell... Hazafele megcserélődtek a szerepek: nagyokat hallgattam, Graham meg óvatos-duhaj módra, hosszú jeremiádába fogott, hogy az európai kontinensen mi minden van, ami rossz, fura, visszás, lehetetlen vagy éppenséggel francia... Ez különösen a begyében volt, mint tősgyökeres-és hétszilvafás angolnak: a franciaság; ami csöppet sem lepett meg: ha lemégy a zeneterembe, annak a nagy forgó könyvespolcán találsz egy ősrégi angol lexikont, a harmadik kiadását az Encyclopaedia Britanni- cának: 20 kötet és 7 pótkötet, 1798-tól 1814-ig adták ki kötetenként, ám ha azt hiszed, ebben a 27 kötetben akár Bonaparte, akár Buonaparte, akár Napóleon alatt megleled a franciák császárját, hát nagyon tévedsz. Ez a kölcsönös méla undor a százéves háborúig megy vissza s napjainkig tart: azt, hogy az angolok nagy kénytelenségből a Hitler kezére került francia flottát a levegőből lebombázták és elsüllyesztették, a párizsiak nem bocsá­tották meg mind a mai napig. Úgy, hogy Graham franciaellenes kirohanásai, Európa-ellenes tirádái csak álmosítottak és Manchester után már nagyon vágytam szeretteim közé, vissza a babaházba. És akkor jött az én „igazi” jutalomjátékom. Manchester másnak leverő, csupa-eső város, de engem a felhőszakadás mindig felvillanyoz. Ha Londonból vasúton mégy Manchesterbe, hát a „várost” el nem hagyod: az egyik város utolsó házai, gyárkéményei után már feltünedeznek a következő város lakótelepei, trafói, remízei; emitt egy lóversenypálya, amott a szürkeagárversenyek fedett csarnoka, torony­csordák, várszerű öregtemplomok... szeretem ezt a végtelen várost, magam is vári -lakó aszfaltkivirágzás vagyok; s noha vidékiesnek találtam Manches­tert és kormosnak lehetetlen háromszög alaprajzú gót városházáját, respek- tussal gondoltam arra, hogy ha a Piccadilly Park középpontból, 10 mérfóldes körzőnyílással kört vonunk szuburbiái köré, hát egy olyan, 15 milliós, elméleti „óriásváros” keletkezik, amely felülmúlja Nagy-London 13 millióját. Ilyen és hasonló, andalító gondolatok hatására alighanem szunyókálva hagytam ma­gam mögött Manchestert s tán észre se vettem, mikor a kocsirádió tamtamja 27

Next

/
Thumbnails
Contents