Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Határ Győző: Életút 3.

odahaza irodalmi berkekben kézről kézre adták. Figyelemreméltó „rendhagyó” kísérlet volt EMBER 5 HÚRRAL című kötete, mi kár, hogy ritkán látogatja a múzsa, és sohasem tudtam eldönteni, bokros teendői sáncolják-e el tőle, vagy pedig ő maga gondoskodik bokros teendőkről, amelyek elsáncolják. Hin- dológus, a londoni egyetemre járt, sokat foglalkozott indiai filozófiával; elmélyedő, kereső szellem, és sokat idézem egy elejtett mondását, mely csak úgy kiszaladt a száján, de telitalálatnak érzem: „az indiaiak tudtak valamit, aztán egyszercsak - elfelejtették”; s engem is sokszor kísértett ez a negatív értékelés, ahogy az indiai bölcselettörténetet át-áttekintve, a hanyatlás jeleit felismertem.

Nyugati vendégek? Már miért szálltak volna hozzánk?! Mindenki dolgozik, tisztességesen keres, eszünkbe se jut, s ösztönösen hotelben szállunk (az egyetlen kivétel a hozzánk oly közelálló Gara Laci volt: majd még elmondom utolsó látogatását). Én se alkalmatlankodom sehol (hacsak el nem rabolnak) és Makkai Adám is, Chicagóból Londonba repülve, már a szállóból telefonált: itt vagyunk Valerie-vel, a feleségemmel, nem baj ha csak angolul beszélhetünk? Mikor láthatnálak?

KL Makkai Adám? Makkai Jánosnak, annak a volt erdélyi képviselőnek

a fia...?! Honnan ismered?

Haha! Lorcsikám! Úgy teszel, mintha' nem néztél volna szét a pincémben s nem tudnád. A levelezésemből, ha egyszer kiadódnék in toto, tíz kötet kitelnék. Leveleztem: vele is, mint mindenkivel. Oly sokan megkerestek, én meg (életfecsérlő) életszabállyá tettem, hogy soha levelet ne hagyjak megválaszolatlanul. De ő ebből a levéltömegből azonnal kiragyogott. Úgy van, ahogy mondod: Makkai János és Ignácz Rózsa fia. Makkai János (maga is tollforgató s az „Urambátyám Országa” című nagy port felvert könyv szerzője) jobboldali MÉP-képviselő volt, bizonyos gleichschaltoló, fasiszta törvénytervezetek benyújtója a Házban, amiért a háború után menekülnie kellett; még él, Hawaiiban, de már kilencven fele járóban és súlyos Parkinson-kóros. Édesanyját, Ignácz Rózsát meg ismertem magam is, természetadta mesélő tehetség volt, és Török Sándor köréhez tartozott KL Ot is ismered?

Sándor bácsit? Hogyne, de még mennyire! Hízelgett neki, amikor az angol nagykövetségen egy volt tanítványomtól, a diplomatától magától tudta meg, hogy VALAKI KOPOG című regénye „szövegminta” volt nyelvleckéinken, s hogy tőle tanultak magyarul (igaz, Krúdytól Cseres Tiborig tucatjával sorolhatnám, ki mindenkit emelgettem le a polcról). Szerfölött mulatságos társaság volt Sándor bácsi és köre (hogy ebbe is, bele ne vesszek már), pickwicki humor, kedvesség és tudálékosság (mely mondójában és meghal Iga tójában egyaránt a bölcsesség érzetét keltette). Noha szépírók voltak valamennyien, titokzatos-rátartian azért melengettek magukban holmi filozófiafélét, amely a legértesültebb értesületlenség és a legértesületlenebb jólértesültség keveréke volt; volt abban antropzófia, teozófia (Rudolf Steiner, Blavatsky), s aki ezt a szimplifikatorikus szemüveget feltette, az úgy jártatta körül a tekintetét a világon, mint aki a böhmei Minden Bölcsességek Koronáriuma birtokában van és ilyen alapon ítél elevenek és holtak felett. Bölcselőkről-bölcselettör- ténetről édeskeveset tudtak, de a légynek sem ártottak vele, s kedveltem őket, mohóságukért (vagy nevezhetném „tudománykandiságnak”) Sándor bá306