Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Határ Győző: Életút 3.
da Voragine Aranylegendájába - nem tudom. De ha annak a hitbéli rögeszmés hűségnek van, lehet agnosztikus, modem megfelelője, akkor mutatis mutandis, én is ilyen agyonvernivaló lojális vagyok. Eszméhez, korporációhoz, karbonári konfraternitáshoz - ha olyan, hogy megérdemli. És a BBC, a „Korporáció” - éppen ilyen volt. Örömöt okozott a tudat, hogy szeretnek és én is, iparkodtam természetben viszonozni az örömszolgáltatást: megbecsültem őket, mivel megbecsültek. Nem tudom, van-e elképzelésed arról, amit régivágású talpig-úriemberek mondtak abban a zöldfülű világban, amikor még volt, de már tán a species írmagja is kiveszett; nos, ilyen talpig-úriembernek ismertem meg két szeretve-tisztelt főnökömet. Tarján Györgyöt és Rentoul Ferit; nemegyszer elmondták: a hatvan a nyugdíjkorhatár, de téged ameddig a statútumok engedik és megéred, hatvanhét éves korodig itt tartunk, évről évre meghosszabbítva szerződésedet s el nem eresztünk, amíg ahány kora középkori ciklus csak van, annak minden misztériumjátékát le nem fordítod és mi el nem játsszuk, nagy zenei csinnadrattával és csőharanggal-szélke- rékkel, dupla technikus-segédlettel... A tréfás hozzátéttől eltekintve hogy komolyan gondolták, pillanatig sem kételkedtem benne; Anglia az az ország, ahol a mondott szó - kötelezvény és írott szerződéssel felér, amúgy is, úriember szava aranyszó. A biztonságérzet olyan légköre vett körül a Bush House barátságos folyosóin, hogy - balga szentként s a hűségkomplexummal megáldva-megverve a Korporáció iránt - azt hittem, soha nem eshet ki világom feneke. KL És...?! Bekövetkezett a lehetetlen és kiesett?! Csak az imént figyelmeztettél, hogy csupán vidám dolgokról szabad hang- szalagot-feketítenem s már meg ugratnál; különben is, ne vágjunk elébe az eseményeknek, mert még sok boldog esztendő örvendetes emlékeivel szolgálhatok. Nincs az a szigetországba látogató magyar, akinek elkerülné a figyelmét, hogy „itt minden másképp van” s hogy az angolszász világ másmilyen világ. Beszélgetés közben a rádiónál angol főnökeim figyelmét sem kerülte el, hogy én sem győzöm a furcsállkodást és mindenen fennakadok: „ez nálunk másképp van”. Családi legendáink szerint amikor hatéves koromban először vittek el a pesti állatkertbe, így kiáltottam fel:- Jaj, ha a fejem körül volna rakva szemekkel!... Ilyen izgatottan forgattam a fejem, hóttracsudálkozva magam az angolszászokon. Kezdve a településformán, ami annyira más. Meg hogy a nők vetik magukat utána férfiaknak, teperik le vagy rángatják oltár elé. Meg hogy templom, de vagy nincs tornya vagy csak csökevényes. Meg hogy fordítva fogják a vasalót. Meg hogy a többség balkezes. Ha kikanalazzák a levest, maguktól-elfele dűtik a tányért (hajósnemzet: nehogy a tengeren az ölükbe löttyenjen). És így tovább. Felfigyeltek erre a Központban s ott, a Broadcasting House-ban valakinek eszébe jutott, mi volna, ha sorozatot csinálnának velem a Belföldi Szolgálat műsorába s körülvinnének a szigetországban, hogy kedvemre kifurcsállkodhassam magam. Nem akarlak vízözönelőtti rádióműsorok lappáliáival untatni, de ez az út egy ponton, egy városban fölöttébb emlékezetes lett a számomra s majd meglátod, miért. Csak en parenthése, elmondom, mivel kezdődött, mert ez is angolszász furcsaság s még el sem indultunk, már belement a műsorba, mekkora bakot lőttem, amikor vacsorára voltam hivatalos Graham Gr. P. György-korabeli 24
