Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Bokányi Péter: Orfeusz ébresztése (Orbán Ottó: A költészet hatalma)
A dallam, a „fény hajából egy sugámyi hajtincs” tud valamit, ismeri a „lényeget”, és szöveget diktál: a verset. A költő dolga tehát, hogy lejegyezze ezt, ami „minden porszemben némán megvan”. A dallamnak, a dalnak ez a tisztelete ismerős a szimbolistáktól: Verlaine-ék szerint a dal az, ami legközelebb áll az elrejtetthez, így annak megszólaltatására elsősorban a zene alkalmas. E bujkáló dallam aztán arra is képes, hogy a tökéletes költői formát, a szonettet építse maga köré. Kis Pintér Imre már többször idézett tanulmánya szerint Orbán Ottó költészete „fölmutat valami időtállóan időszerűt a valóságunkból, a lényegről tud valamit”. Ide tehát már kapcsolódhat a „költészet hatalma”: fölvillantva az „igaz emberit”, életben tart, „élteti még a rögeszme, hogy nélküle odaveszne az eleven szalmabáb” (Vanitatum vanitas). Innen Orbán Ottó vitája az avantgárddal, a posztmodemnel. Akkor, ha a költészet lemond arról, hogy egyént, világot egésznek lásson, akkor megszűnik az lenni, ami. A vers célja nem a paradigmaváltás, hanem az, hogy égre kiáltson — írja az e kötetben meg nem jelent megrázó szépségű Sorok a porban című versében. Ha ezt az „égreki- áltást” felváltja a mű, melynek értéke már nem feltétlenül a szépség, hanem a mögötte álló szinte tudományos apparátus, akkor a költészet célját veszti: „korszakos jelentés nélkül a költészet csak modor” - mondja Az új avantgárdhoz című vers. „Engem két végtelen közt a közben / nem csak térképrajzként izgat a KÖZBEN / más vonz (mondhatnám: a magán a „köz”-ben)” — jelenti ki a Melyben a szerző a kedves Dezsőt piszkálja... című vers. A művész pedig csak annyiban „mágus”, amennyiben ezt neki mestersége engedi, nem különleges és mindenható: „unalmas közember vagyok sajnos / a legtöbb amit elmondhatok magamról / hogy nem nyomorítottam meg senkit azért mert engem / megnyomorítottak / úgy álltam bosszút az őrületért hogy megpróbáltam normális lenni / költő létemre rendes lakó és orbán apuka” - mondja az otto és az avantgárd című versben, „én kétségkívül Brahms, / a céhhagyományok összeszorított fogú mestere vagyok, / megátalkodott klasszicista / (vagy ami még rosszabb, kósöromantikus futó- bolond, / aki minden észérv ellenére kitart amellett, / hogy az ember a teljes egész!)” - írja a Viszonyunk a poszt-premodernhez című versben, teljessé téve önarcképét. Hitelessé vált tehát a köteteim (Orbán Ottó munkáit ismerve) iróniát sejtető pre- modern művészetfelfogása, a hit abban, hogy a költészetnek hatalma van. Az alcím (Versek a mindenségről és a mesterségről) Babitsot evokálja: „a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam.”. Orbán Ottó szerint mesterség és mindenség egymástól függetleníthetetlen, egymást feltételezik, hiszen a versben a mindenség kell, hogy megszólaljon azért, hogy emlékeztessen az emberre. Orbán Ottó költészetének megértéséhez feltétlenül fontos kötet A költészet hatalma. Ezért furcsa, hogy kritikai visszhangja jóformán nincs. Talán a vele nagyjából egy időben megjelent Cédula a romokon - méltán - hangos sikere szorította háttérbe, mindenesetre úgy tűnik, észrevétlen maradt. Pedig ritka pillanata az irodalomnak, amikor egy szerző egyszerre két, önmagában is nagyszerű, egymást sok tekintetben pontosító-igazoló műben értelmezi/értelmezteti önmagát, költészetét, miként ezt Orbán Ottó köteteiben teszi. (Kortárs Könyvkiadó, 1994.) 284
