Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Határ Győző: Életút 3.

lók, királyok, sáfárok, vezérek-alvezérek, poroszlók, pásztorok (a végképp-re- ménytelen eseteket, azokét, akiknek nem volt „filhallása” a komédiázásra s fennmaradtak, hogy beolvassák a híreket, titokban lenéztük). S itt mutatkozott meg, kiben mi lakik. Mert bizony fő-főnökünk, Tarján György és felesége, Dán Etelka, mintha csak megint a Vígszínház színpadán érezték volna magukat. Anélkül hogy maguknak számot adtak volna, felpezsdült bennük a színészvér, kibújt belőlük a komédiás s mind a ketten, amúgy istenigazából: alakítottak-egyénítettek. T. Gyuri kipirosodott, magas alakjával a mikrofon előtt kinyúlt és (a régi iskola szerint, hol elébedörmögve, hol elébebrummogva) megragyogtatta Beliált, Pilátust, az Antikrisztust, bombardó orgánumával mindenkit túlharsogott, és szuggesztivitásával felhozta profi szintre az amatőr együttest. Dán Etelka hol Szűz Mária volt, hol Pilátusné, hol Tébrus huncut felesége — mert vérbeli színeművésznő volt és mindent meg tudott csinálni, ha megrendezték; egyetlen (titkos) fájdalma - Piroskám megjelenése lehetett, akinek olyan angyali „angyalhangja” volt megrendezetlenül, természettől, hogy könnyen lekonkurálta (igaz, ennek megvolt a hátránya is: ezzel a mézes-derűs hangszínnel Piroskám sohasem tudott „drámázni” s a tragikumból kiesett). Mindegyik játékot magam rendeztem s választottam hozzá aláfestő zenét, a Jézus Pokoljárásához pl. Sosztakovicsból, „pokolzenét” s ez a játék igen népszerű volt; aki csak tehette, hölgyek-urak az osztályról leszöktek, hogy végigszórakozzák a próbákat. De külön meg kell említenem a Tébrus Tolvaj címűt, amelynek olyan szerepe van az angol drámaírás történetében, mint a Maitre Pathelin-nek a franciáéban. 40 perc játékidejével komoly egyfelvonásos s oly falrengető bohózat, amelyet a hozzáragasztott nyúlfarkincányi betlehemes végjáték tesz alkalmassá, mintegy utalásszerűén arra, hogy betolakodjék a karácsonyi szentest hangulatába. Ezt, sajna, túlrendeztem, agyonzsúfoltam hangkulisszákkal, ráadásul örömében mindenki túljátszottá s ha ma visszahallgatom a szalagot, úgy érzem, élvezhetetlen; de a szöveg megáll ma is és színpadért kiált.

Tudod, van olyan morcos arc, amely a mélabú veleszületett hajszálrepedése a személyiségen s az ilyen ember mindenütt ünneprontó. Én viszont kiegyensúlyozott lélek vagyok és egyenletes kedély; érzésem szerint az öröm az élet természetes vivőanyaga és ha felbuzgóit bennem, szabad folyást engedtem az életörömnek. Csupa jókedv voltam a rádiónál s gondolom, szerettek is érte; semmit nem sokalltam, vállaltam örömest a „gályapadot”, de ez a keserű humorú szókép sem tőlem származik. Hát még amikor kétszer egy évben eljött az én ,jutalomjátékom” s ha csak rövid időre és afféle pünkösdi király módjára, mint „szerző” (átköltő költő) és mint rendező, primus inter pares lehettem s hajlott szavamra a két főnök, T. György és R. Feri is - mert mintha megfiatalodtak volna, oly önfeledten komédiáztak s hol fuvo- lázták, hol harsogták az ájtatos sorokat, magam sem felejtem el, amikor a legelső játék felvételekor, a Nagy Heródest alakító T. György, beleesett a szerep csapdájába és stúdióról-mikrofonról, társakról elfeledkezve (mert már kívülről fújta), oly elánnal „domborított”, mintha tróndobogóról s papírkoronás fővel harsogta volna:

22