Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Cukor György: Advocatus Diaboli (próza)

marok szorul a nyakra (visszatetszőén krákogj), mint egy pedáns nyakörv. Hogy a Magnificat in D major ezt a szorítást csillapítja-e, vagy épp általa válik a torok alkalmassá arra (köhints), hogy a nyerítők fajtája felfogja vele a hangfürtöket, maradjon csak talány. Ám (kínlódva nyelj) ha nyerítenek, lehull az örv. Egy-egy jóízű nyerítés alkalmával a szorítás szinte lepattan a torokról. Az arc kipirul, mintha barikádon simogatná a zászló, s a szemekben, az odvas pupillákban folizzik a fénynek az az eleven szikrája, ami gyerekek és idős szülésznők szemében ragyog. S az arc (fájdalmasan nyelj), a nyerítő arc megtelik eleven értelemmel.

Vegyünk egy példát, azaz bőst, neve Ny(erítő), s figyeljük sorsára hagyva a nagyáruházban, leskelődjünk utána, mint valami áruházi nyomozó, in mimikri meg-megtapintva a női pongyolákat, ne csináltassunk vele tehát semmi életszerűt, mert nyomban (köhints) szédítő hazugságokba kevernénk, a pofába vigyorogva, gőgösen hazudnánk. „Ennyit az irodalomtudományról.” Ny külsejét - testméretek, hajszín, szürkés ún. hosszútéli arc, hányavetin ápolt neurózis — bárki megnézheti nagykabátban, sállal a nyakán egy egészalakos tükörben. Mivel a nyerítők minden tekintetben (nyelj) önfeledt amatőrök, az áruházakban leginkább a technikai osztályon szeretnek időzni, mint Ny is teszi, semmit sem venne, csak bámul egy falat, mely harminc képernyőből áll, s minden képernyőn ugyanaz látható, mindenki egyszerre mozdul, egy pontos tánckar szinte, emberek szállnak vonatra, (torkot köszörülj, nyelj). S az eladónő karba font kézzel unottan háttal áll az egésznek, most éppen egy rezesbanda látható, némán fújnak, mert hang nincs, s a nő az egésznek háttal, mint egy hitehagyott tamburmajor. Ismét a tánckar, egyszerre sasszézik - kezében hosszú nyelű kalapáccsal - harminc vasutas. Kész Európa, bámul Ny döbbenten, és a merengő tamburmajor elé áll a mértani középpontba (köhints), de nem látható. A falon harminc darab tuba billentyűzetén harminc kéz. (köhints) „Fölzárkózhatnám, kérem”, mondja N zavartan. Eltűnik a rőfnyi karmesteri bajusz, az arc megéled, szempillák festve, hősünk éles kontúrt nyer. A zenekar távolodik, s a falon harminc mozdony kéményéből száll a füst. „Mondja, kedveském - dadogja Ny -, hogy lehet az, szóval nem értem... Hogyan tudnak a filmesek harminc mozdonyt úgy be- íuttetni... szóval hogy mindből egyszerre, pontosan egyformán szálljon a füst?” A hölgy lassan, a falon induló mozdonyoknál ezerszer lassabban megjáratja nyelvhegyét felső ajkán, pilláit súlyosan lehunyja, s visszahullván a tambur- majori relaxációba, nem szó szerint ezt mondja: „Elmészámteajó”. „Nem, ez mégsem Európa - feleli Ny túlzó keserűséggel csak optikai szóval optikai csalódás”. És elmentámőajó.

És fölbuggyant torkából, forrón, mint a vér, az édes, önfeledt nyerítés? Hazugság volna ezt állítani, akkora hazugság, ami már fölborítja a história rendjét. Mert Ny-nek, mintha vasmarok szorítaná, rettenetesen fájt a torka. (köhögj, köhögj, nyeríts)

267