Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Határ Győző: Életút 3.
régi amerikai ismeretségeimet: azok segítettek; három éve ezért élek, a találkozásért: nem, ezt nem tehetik velem! ígérje meg!... Megígérem, kedvesem, átadom; de ne sírj! Nem, Margit néni, nem tudok sírni, nem vagyok sírós természet; csak hát... mindenre számítottam, csak erre nem. Mire? Arra, hogy nem akar velem találkozni. Csacsiszamár! Nem „akar”? Hát hazudnék én neked? Elég ez, szerencsétlenségnek, így is, ahogy a nyakamba szakadt. S azzal letettük a kagylót. KL És megjött a lábadnak hirtelen a járókája, a cédulával a kezedben, amikor a címre mentél: nem jártál a Hotel Bradford-ban? Nem. KL Es nem is találkoztál soha Adriennel? Soha. Azt sem tudom, él-e, hal-e. KL Az imént, hogy Illyés korai verseit emlegetted, amibe beleírta francia lányismerőseit, eszembe jutott, hogy te is plátói viszonyba keveredtél Gladys francia barátnőivel. S hogy csak kabátakasztó volt valamelyikő- jük vagy igazán hozzá írtad s ha igen, akkor melyikhez, A CUKRÁSZSÜTEMÉNY című nagyversedet, amelyhez fogható hazaáruló szerelmi vallomást Franciaországhoz - magyarul - keveset írtak, ezt még számon kérem rajtad (a port érte más veri el). De most hadd kérdezzek rád, hogy hányadán álltái Illyéssel? Gonoszul rám kérdezel, de előbb hadd szusszanjak egy nagyot, hiszen ilyen kolosszushoz csak sámlira állva tudok felbeszélni. Beismerem, bűnöm több- rendbeli; többek közt az is, hogy sokkal kevesebbet foglalkoztatott, semmint illenék: megvolt a magam dolga s ehhez a magam-dolgához Ammianus Mar- cellinusztól Maurice Nadeau-ig, Lukianosztól Michel Leiriszig mindenki jobban hozzásegített, mint éppen ő. 0 már olyan album alakú, hogy nincs és nem is lesz olyan rendszer, amely meg tudna lenni nélküle - olyan rendszer, amelyben el lehetne mondani róla a teljes igazságot: századokra meghirdet- ték-és becikkelyezték az iránta való közkíméletet. Mindig elismertem betakarított francia műveltségét, tehetségét, bár törésnek érzem, hogy eredeti avantgarde indulásával oly haragos-osztentatíve (s politikailag oly célirányosan) szakítva, utóbb, amikor „izmusaival” megint aulikus lett, lesodorva a mezőnyt, rákapcsolt újra az avantgarde-ra; és tragikusnak érzem, hogy annyi elkalandozás és műfajkitérés, életrajz, szociográfia, publicisztikai költészet, átigazítás stb. után terjedelmes oeuvre-jének legkincsesebb java-opusza éppen: titkos naplója, amelyben hol az volt, hol megpróbált őszinte lenni. A korifeus szerepjátszás az őszinteség megrontója (minden értelemben: önmagunkhoz és a világhoz); de nem is mintha rászorulna mentségre/mentegetésre, hadd idézzem emlékezetedbe régi rögeszmémet-és ama sírónevető pofázmá- nyú elméletemet, melyre majd még sokszor felhangolom alsó-ráhangzó húrjaimat - hogy a Heimarmené-ránkszabta szerepet játsszuk, úgy, ahogy a kegyetlen istennő megszabja, tehát se vértanúságunkért, se mártírcsinálá- sainkért, se zsarnokoskodásunkért, se gyarlóságainkért nem mi vagyunk felelősek. Hanem az istennő. És hogy csak egyetlen egy bűn lehetséges, amelyben az Olümposz elmarasztal: ha rosszul játszod, amit rád osztottak. És ő, 235
