Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Határ Győző: Életút 3.
zá-avatandókat), hogy minden rimánkodó marasztalás ellenére hajthatatla- nul-és eltökélten: távoztam. Pierre Lotiról (és Maupassant-ról is) az járja, hogy merevedésével hencegett, akármikor, amikor csak akarta; én nem hencegtem - csak panaszkodhattam, herefájdalmaimról, és az orvos amit rendelt, attól csak kótyagos lettem és álmos a volán mellett, de ágyba zuhanva ne- adjisten hogy lekoppant volna a szemem: már akkor annyira balogul litye- gett-kotyogott „biológiai órám” s nemsokára bekövetkezett a baj. KL Az idegösszeomlás? Voltak fájdalmaid? Mennyi idő alatt láboltál ki belőle és mit szóltak hozzá a rádiónál? Fájdalmaim, azonkívül, hogy ha felálltam, azonnal leszédültem a padlóra...?! Meglepő hamar, 3^4 hónap alatt összekaptam-összeszedtem magam úgy- ahogy, mihelyt a „belső idő” és a „Greenwich-i idő” újra szinkronba került és biológiai órám újfent együtt ketyegett a napszakváltakozással. Nem lehet megindultság nélkül beszélni róla, mennyire megértők voltak a Korporációnál, mennyire emberségesek. Mondhatni mindenki, főnökség és kollégák, de kivált Tarján György tett ki magáért, aki - „magánemberként” - még meg is látogatott. Felfigyeltek az esetre és a hajnali műszakkal való magán-manipulációkat azontúl főnöki engedélyhez kötötték. Rám szabadították a rádió orvosát, neki köszönhetem, hogy egyszer-és mindenkorra levettek a hajnalokról: alvásritmusom visszatért ugyan, de rendkívül labilis volt, és az álmatlanság folyton ott settenkedett az ágyamnál. No de amíg elérkeztem odáig, hogy visszavánszoroghattam a mikrofon mellé! Kutya két hónap volt. Izomklónu- szaim voltak és néha órákig, oesophagus-görcseim, hogy beleverejtékeztem. Ez magától oldódott; de nem oldódott soha az a fizikai fájdalomig fokozódó kétségbeesés, amit jól ismer a magamfajta mániákus-depresszív alkat: a gyógyíthatatlan depresszió, amely - szólamaival - a halántékomon dörömbölt, mert életemnek nem lévén olyan perce, amikor fogalmazókám ne lenne szolgálatban, szakadatlanul verbalizáltam: konceptualizáltam kétségbeesésemet, és beleordítottam abba a világsüket barlangba, ami a két halántékom között feltátongott:- Oda! Oda! Oda az esztendő! Az idő, amit összekapartam, hogy megírjam s amit úgy-de-úgy zsugorgattam; a szájamtól elvont időfalat, amit a munkának tartogattam! Összeomlott minden tervem! Ittmarad minden befejezetlenül: idejutottam, a legrondább írósors jutott osztályrészemül, a legrühedel- mesebb: hogy torzónak maradjak! Odalett minden igyekezetem, oda! Oda! Ez is egyfajta „neuralgia”, de olyan, hogy nincs szer, ami elölje, csillapító, ami kifogna rajta. Minden a körül a dívány körül forgott, amit megágyaztak nekem szeretteim a kert felőli elsötétített szobában, mely ebédlőül szolgált a földszinten. Ott susmorogtak, surrantak, tipegtek körülöttem, asszonykacsók paskoltak, asszonykezek feltámogatták fejemet a tarkóm alatt, ha megetettek; hol Piroskám, hol Édesanyám kísért, ha összeszedve minden akaratomat, tápászkodni próbáltam - de bizony az első hetekben minden ilyen próbálkozás, hogy felegyenesedjem és meginduljak, azzal végződött, hogy ha fel nem fognak, végigvágódom a padlón; és így az ágy tálra kellett hagyatkoznom. Fel se néztem, a megszédüléstől való féltemben, a szemem csukva volt. S akkor, ebben az állapotban, hallga csak, hallga. Piroskám távollétében, mert hogy ő dolgozott és Édesanyám ápolt - két vizitációm is volt, egyik kitekertebb, torzabb, mint a másik s most közbeszólhatsz, hogy „az élet miket 232
