Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Pomogáts Béla: Az emigráns költő konfliktusai (Határ Győző: Kandallónál)

A korlátozott és kétes magyarországi befogadás tapasztalatai meglehetősen elkedvetlenítették Határ Győzőt, különösen azért, minthogy jól tudta és mindig is érzékelte, hogy az örvendetes „páros” napokhoz képest jóval gyakoribbak a bánattal teli „páratlanok”. Éppen ezért a hazai jelenlét apró jeleinek sem tudott örülni igazán: nem vigasztalta a könyvheti meghívás, midőn „sátorparádén megíróurazzák”, minthogy gyanúja szerint „reklámcí- merállatnak” kellett éreznie magát, akinek az lenne a dolga, hogy mintegy hitelesítse a máskülönben megvetett „kádárista” művelődéspolitikát. A költő így továbbra is a könyvtárban kereste otthonát és „igazi hazáját”: „bölcsek, fejedelmek, régi auktorok” között.

Határ Győző költeményének gondolati és érzelmi rendjét az emigráns író közérzetének ellentétek között vergődő hullámzása szabja meg: egyszer az elégedettség, az örvendezés, máskor a megcsalatottság, az írói elhagya- tottság érzése. Ez az egymással szembeforduló és vitázó két érzés hullámzik át a költemény szövegén. Kezdetben, az első öt versszakban a két érzés még lényegében egyensúlyi helyzetet alkot, az időnkénti öröm még közömbösíteni képes a gyanakvást és a csalódottságot. Később, a következő hat versszakban azonban már ez utóbbi érzések kerekednek felül, minthogy az odahaza, a nyugati magyar írók befogadása körül tapasztalt jelenségek kritikus elemzése arról győzi meg a költőt, hogy a hazai jelenlét nem jelent valóságos el- és befogadást. Ezért a költeményt, ahogy erről az utolsó versszak meggyőzhet bennünket, elégikus érzés zárja le, s az „elmélázásnak” szomorkás íze van.

A Kandallónál elégikus, ugyanakkor ironikus költemény, iróniája egyszerre célozza meg a magyarországi művelődéspolitikát és irodalmi életet, valamint magát a költőt, aki, lám, nemegyszer illúziókat táplál a hazai befogadás eredményessége, őszintesége felől. Az irónia éppen ezeknek az öncsaló illúzióknak a szertefoszlatására való. A költő iróniáját elsősorban a szöveg régies és népies szavai, szólásai mutatják, azok a kifejezések, amelyek a megcsalatottság érzéséről tanúskodnak: „eleve-rászedett megcsúfolt rusnya / vakulj-magyar kibabráltságom”; „eltussolni vinnének haza”; „úgy vesznek pórázra / hogy fogóját ez rühes kuvasznak / Nyugat-ótvarátul a hideg rázza”; „mi madár ez uram? - karmos ám! - rámtámad!”. A költő ironikus célzattal használja ezeket a kifejezéseket, azt az idegenkedést kívánja érzékeltetni, amely tapasztalatai szerint a budapesti irodalmi életben, főként a nyolcvanas évek közepén még hivatalosnak számító körökben, az emigrációs irodalommal szemben érvényesült.

Ezek az ironikusan használt stílusformák némiképpen kontrasztban állnak a költemény hagyományos-klasszicista strófaszerkezetével, ritmikájával és rímelésével. A kereszt- vagy páros rímű, meglehetősen szabadon kezelt, nemegyszer a hangsúlyos verselésre is rájátszó ötös, öt és feles jambusok, illetve a négysoros strófák mintha azt a gondolatot sugallnák, hogy a költő a nyelv mellett a hagyományos és szabályos versformában is támaszt keres. Akárcsak huszadik századi költészetünkben Babits, Kosztolányi vagy Radnóti, akik számára a zárt művészi forma és a klasszikus költői tradíció a zaklatott világban biztos értékeket és fogódzókat kereső magányos lélek biztos támasztéka volt. Határ Győző is ilyen tartósnak és biztosnak tekintett formahagyományokhoz igazodva keresi a belső nyugalmat az emigrációs létállapot kihívásai között.

213