Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
nalán a messziről szemlélő azt vélhette, fátyolköpenyébe burkolózva, kaijában csecsemőt óv, így érkezett, s fél térdre ereszkedve oly halkan fektette virágait a küszöbre, hogy a komondor sem neszeit rá, de nagyanyám hangtalan törökpapucsába csusszant, úgy surrant, fel ne keltsen senkit, úgy suhant, meg ne lássa senki, a kulcsot szarvasfaggyúval szelídítette, nehogy csikorogjon, s mire kiért, a virághozónak szele se, hamva már csak a szirmokon, s ő hozta befelé a rejtelmes csokrot, átölelve, mint egy újszülöttet, de az unoka lábujjhegyen az ajtónyílásban leselkedik, ám ő: - nem bújsz vissza rögtön a meleg ágyba, nézze meg az ember, mezítláb szaladgálni ilyen hűvös reggelen,- úgyis tudom, névnapi csokor, Jula néni hozta, - dehogyis névnapi, te gyerek, nem vagyok én Mária, - akkor miért ma hozta? - ki lenne járatos balgaságában! - de ezt csak úgy magának suttogta, - akkor mégis Mária vagy, — eredj te csacska! - akkor én is szedek virágot! - no jó, nem bánom, de a fehér rózsához ne nyúlj, az szúrós, - no, igazán, miért ne, édesanyám is azt mondta Rózsa vagy, - dehogyis vagyok én Rózsa! - akkor Anna? - no, bújj be íziben te majomparádé, még meleg az ágy, - és most nagyanyám az esztendeig világító máriacsokrot a fiókosszekrényen a kétfülű kancsóba tette, s egyszer meglestem, amikor a szőtteseket a falon meg a pádimentumon s a pocakos fehémeműs szekrény mélysötétjéből kivilágító, síkosra vasalt keményített lepedőket, vánkoshajakat - ó, a tisztító gyönyörűség, este ezekbe a hűsítő s tüstént friss fürdőként fel is melegítő lenvászon habokban elmerülni- virágainak vizével hintette, ettől volt annak a háznak az a házat túlélő, az a soha vissza nem térő, az örökkévalóságban is múlhatatlan illata és amidőn az esztendő egyszeribe csak hanyatlani kezdett s az életfény nem a nyugati ablakkal szemben bukott a sóbánya mögé, hanem nap mint nap rendre, balra hátrálva a vásáros Simon kéménye és a levelét hullatott diófa között, nagyanyám meggyújtotta a mennyezeten a himbálódzó porcelánmadarakkal függő vörösréz petróleumlámpát és csendesen, de olyan súlyos komolyan, akárha világév fordulóját, vagy március idusa előtt a másnapi nemzeti ünnepet jelentené meg az iskolában: - holnap Jula születésnapja, - mi azonban már előbb sugdolóztunk, sustorogtunk, mi már jóval napnyugvás előtt, látván, hogy nagyanyám a komlós kenyeret bekovászolta, kuncogtunk,- holnap visszük a kosarat! három hétéves lányka, ma nem kellett esténként burjánzó, bugyborékoló csintalan kedvünket türelemfogyta szóval ágyba parancsolni, s mindhárman, összebeszélés nélkül egyformán imádkoztunk: édes- jóistenemneadjholnapraesőtjajcsakneessékaddhogyelengedjenekaziskolábóltúl- ahidontúlalegelőnacigányszerenistúlazakácsorrabárcsakbehívnabárcsaklát- hatnánk - hogy valójában mit is szeretnénk látni ott, azt sem egymással, sem a Jóistennel, de még önmagunkkal sem közöltük, olyan kézzelfogható és magától érthetődő bizonyosság és szövetség volt köztünk a titok létezése és ottléte, hogy fel sem merült a szükség a lehetetlen megnevezésre, a Jóisten mindenhatósága pedig magának a titoknak ismerete, és valóban, fohászunk meghallgatásra talált, szúrós, éles fényű, mégis valami sötéttel, talán az 197
